Ahol tilos a szerelem

radnaidolgozo
Radnai Miklós Operaházi dolgozószobájában

Ahol tilos a szerelem… Előadták a Nemzeti Színházban, életre alkalmazta Radnai Miklós, az Operaház igazgatója.
— Nem fogom tűrni, — mondta az erélyes direktor, — hogy az Opera balettkarában méltóságos és nagyságos asszonyok táncoljanak!
Radnai Miklós a baletthölgyek házassági tilalmát egy százéves szabályrendeletre alapítja. Direkciójának ideje alatt csak egyetlen kivétel volt: Szalay Karola, de rövid idő múlva ő is elvált.
Természetesen érdekes volna megtudni a házassági tilalom alá vetett baletthölgyek véleményét is e kérdésről. A Színházi Élet munkatársa sorra járta a paradicsomból kitiltott primabalerinákat és az Operaház összes szólótáncosnőit. A válasz meglepően egyöntetű volt. A riporternek szinte az a gyanúja támadt, hogy a hölgyek ankéten beszélték meg az ügyet. Az intervjuk többségének lényege ugyanis így hangzik:

Szalay Karola
Szalay Karola

— Tessék elhinni, egy bizonytalan házasság kedvéért nem érdemes elhagyni a színpadot és megszakítani a karriert. Csak ha valami komoly, nagy parti kínálkoznék…
Így derül ki, hogy a legromantikusabb színpadi műfaj, a balett papnői az életben nem is gondolkodnak olyan regényesen. Gyakorlatiasan okos álláspontjuk és a direktor elvei között nincs áthidalhatatlan szakadék. A házasságot nem perhorreszkálják, csak a szegénységet. Szóval nem is olyan veszélyes Radnai direktor tilalma. Sőt üdvös is. Mert ha a balettkar valamely tagja a tilalom ellenére fölveszi Hymen rózsaláncát, legalább megvan az a kellemes bizonyosságunk, hogy az illető hölgy fényes partit csinált. És aki még így is csalódik? Legrosszabb esetben visszatáncol…

 

Színházi Élet, 1935 június 8.

Szalay KarolaRadnai Miklós

 A „Denevér” az operában.

Császárimre A „Denevér” ma be­röpült az operába, épen az az operette lévén, a mely a kontinensen legsűrűbben és majdnem hors concours élvezi a vendégjogot a Polyhymniának szentelt komoly csarnokokban. A mai előadás a hírlapírók nyugdíjintéze­tének jövedelmezett és iránta nagy volt az érdeklődés. Az előadóknak természetesen nem egy nehézséggel kellett megküzdeniük. A pikáns, kaczkiás ritmus, a könnyelműen elsurranó hangfigurák mind szokatlan jelenségek az operaénekes előtt. Szokatlanok és nagy mértékben feszélyezők. Az operaénekes nem mond le szívesen az ő dinamikai hatásairól és sforzandóiról, mert ezek pótolják néki a pointe-t, a mi viszont a chanson lelke. Nem hiába mondjuk azt, hogy lelke. Valóságos lélekvándorlás az, amint a „Szevillai borbély” Rozinájából a „Denevér” Rozalindája lesz. Az egyik oldalon a crescendo és decrescendo, a másikon a ravasz pointe; ezek, tessék elhinni, ellentétes fegyvernemek. Az ütközet mindenképp meg van nehezítve. A mai szereplők buzgalommal láttak feladatukhoz. Közöttük akadt olyan is, aki mindenkit meglepett. Ez Császár Imre. a nemzeti színház művésze volt, aki Eizenstein szere­pére vállalkozott. Egy jó ÁbrányinéEisenstein ép oly ritka kincs­lelet az operette mezején, mint egy jó Don Juan az operai albumban. Császár kitűnő bonvivant volt: rendkívül elegáns, mozgékony és ötletes. Amikor ő a színpadon volt, a nézőtérre is ráragadt a hangulat. Azt a csudát, hogy huszonnégy óra alatt tenoristává nőjje ki magát, senki sem várta tőle. Ilyen csodát nem is mü­velt. De énekszámainál sem hagyta cserben leleménye. Hisz a “dire” már évtizedekkel ezelőtt polgárjogot szerzett a francziáknál, és Strauss is bizonyára keblére ölelne olyan fess Eizensteint, a milyen a Császáré és sutba dobná a gégetükröt. Az, a kinek az énekművészetet az operette-tipus könnyed pikantériájával sike­rült összekötni, Abrányiné, operánk egyetlen szubrettje volt. A közönség hálásnak is mutatkozott, irányában ezért a különleges tudományért. Rozalindája csupa chic volt. Mind a három terczettben (a „Denevér” dőzsöl a terezettekben) gracziózusan énekelt; azzal a művészettel és bájjal pedig, a melylyel a második fölvonás­ban a Káldy Gyula kedves „Hm, hm”-ját előadta, már régen hallottunk előadni magyar dalt. Az énekszámok közt ez volt az est piéce de resistance-a, a melyet a kö­zönség viharos tapsaira meg is kellett ismételni. Abrányiné és Hegedűs – ez utóbbi pompás börtönőr volt – kar­doskodtak a legtöbb szerencsével az operaházKaczérmargit becsüleétért. Mindjárt mellettük említhető Kaczér Margit Oriovszky herczege, amely a szemnek és fülnek egyaránt kellemes volt. Kovács Mihály, a budai színkör komikusa, mint Frank, kezdetben elfogultnak látszott. De ez a szerep voltaképp a harmadik fölvonással kezdődik s itt Kovács diszkrét és jóízű volt. Arányi (Alfréd) csengő tenor­ját és Mihályi (Falke) sima prózáját hasonlókép nyugtáznunk kell. Szilágyiné Bárdossy Ilona (Adél) a második fölvonásban szenzácziós toiletteben jelent meg és az első felvonásban ügyesen mozgott. A herczeg vendégserege is szólistákból került ki. E cso­portból M. Rotter Gizella és Alszeghyné tűntek szembe gyönyörű megjelenésükkel. Dalnoki (Blind), Szendröi. Váradi, Válent Vilma és Gábos Nelly is szerepeltek. A ballet nagyon kecsesen lejtette el a festői csokor-tánczot. A sikerült rendezés Alszeghy Kálmánt, dicséri. A zenekarra Grossmann pálczája kissé ránehezedett. Itt a végleteknek adnánk helyet: vagy- egy zseniális opera karmesternek, a milyen pl. Nikisch, vagy egy zseniális operette-karmesternek. a milyen pl. Konti. A külföldön többek közt Mottl és Mahler dirigálták a „Denevért”. De a Strauss melódiái, szerencsére, tudnak a saját szárnyaikon is röpülni.

Fővárosi Lapok, 1895. május 15.

Császár ImreÁbrányiné Wein MargitKaczér MargitHegedüs Ferenc

Az újak

gombaszögiellaÚj csillag van kelőben a Vígszínháznál, aki neveztetik Gombaszögi Ellának. A fiatal hölgy már azzal a renoméval jön, amely híres, nevezetes nénje, Gombaszögi Frida asszony révén sugárzott reája. Gombaszögi Ella csak most lépett át az Akadémia küszöbén és hogy már is Valaki, azt mondanunk sem kell. Nemcsak azért, mert a nagy Gomba húgocskája, hanem azért is, mert a Vígszínház egyszeri próba után rögtön tagjai sorába szerződtette. A Vig és a Magyar színházak nemes konkurenciájába tehát most már a két Gombaszögi is belejátszik. Gombaszögi Ella szeptember végén lép föl először Farkas Imre darabjában, ,,A hónapos szobá“- ban. Nagy és őszinte sikert várnak első szereplésétől azok, akik jelenvoltak azon a próbán, amelyen a Vígszínház leszerződtette a nagy Gomba jövendő konkurensét. És különösen szerencsés körülmények közt fog lezajlani a kis Gomba debütálása, hiszen Farkas poétikus darabjának egyik főszerepét fogja kreálni.

 

Színházi Élet 1913. augusztus 31.

 

Gombaszögi Ella

A diótörő

diótörő0A budapesti operalátogatók örömmel hallgatták A diótörő premierjén azokat az ismerős Csajkovszky- melódiákat. amelyeket az állatkerti szimfonikus ze­nekar játszott minden nyáron.

Nussknacker a címe annak az E. T. A. Hoffmann-novellának, amely­ből ez a táncos tündérjáték készült. Késői művé ez Csajkovszkynak. Tizenöt nagy zenekari számból áll a táncjáték, amelyet Ferenczy Frigyes rendezett.

A játék meséje a követ­kező:

Az orvosi tanácsos házában megünneplik a karácsonyestét. Klári, (Ptasinszky Pepi) a tanácsos kislánya diótörőt kap ajándékba nagybátyjától, Drosselmayertől (Zőbisch Ottó). A diótörő (Andor Tibor) — bábu. A szája töri a diót. Éjjel, amikor mindenki alszik, Klári még meg akarja nézni a Dió­törőt, amely csodák csodájára megelevenedik. Egyszerre csak egerek jönnek és harcra kelnek a Diótörővel. A Diótörő megmenti Klári életét. A Diótörő elviszi Klárit messze vi­dékre. Változik a szín. Havas vidéken vagyunk, egy erdő mélyén, ahol táncra perdülnek a hópelyhek. A Diótörő ezután a Cukorpalotába viszi Klárit. Táncraperdülnek a cukrok és a torták és Klári, meg a Diótörő „herceg” egymáséi lesznek.diótörő2

A Diótörő előadásában résztvesz az Operaház egész tánckara Ptasinszky Pe­pivel az élén. Almássy Sári, Keresztes Mariska, Vécsey Elvira és Misley Anna magántáncosnők, An­dor Tibor és Kőszegi Fe­renc magántáncosok, a nagy tánckar és a kibővített mimikai személyzet játszik a darabban. Pető Imre dirigálta a Diótörőt, amelynek díszletterveit ifj. Oláh Gusztáv készítette.

 

Színházi Élet, 1928. január 1.diótörő3

Az intők

tóthimreTóth Imre, akinél kedvesebben és úribb módon kevés igazgató tud tekintélyt tartani, az ügyelő mindennapos jelentéseiből fejcsóválva konstatálta, hogy a próbákon gyakoriak újabban az elkésések. A személyes szemrehányást egyelőre túl szigorú lépésnek tartotta. Ennélfogva bevezette az intő-cédulák rendszerét, amelyet a gimnáziumból, vagy reálból mindannyian jól ismerünk. A minap a színház egy-két tagjához hivatalos levél érkezett a Nemzeti-színház igazgatóságától. Intő-cédula volt benne. A cédulán az igazgató igen nyájasan, de viszont egy komoly paragrafusra való hivatkozással inti a tagokat, hogy a próbákon pontos időben kell megjelenni. És mi bizony ki is irjuk, kik voltak a rossz fiuk : eddig Horváth Tutyu, Hajdú Pepi és Mészáros Alajos kaptak intőt. Persze az intő hatása alatt másnap már félórával a próba kezdete előtt ott sétáltak a színház előtt. A rendszer tehát bevált. Ajánljuk minden rendű és rangú igazgatók figyelmébe.

Színházi Élet, 1916. január 16.

Tóth Imre

Kodály Zoltán a Székelyfonóról

szekely1a
Palló Imre és Basilides Mária Operaház: “Székelyfonó” (Vajda M. Pál felv.)

Vasárnap este mutatta be az Operaház Kodály Zoltán „Székelyfonó” című daljátékát. Az új magyar zene világhírű mesterének, a Háry János komponistájának magyar népdalmotívumokból felépített gyönyörű munkáját lelkes örömmel ünnepelte a közönség. Bemutató után felkerestük Kodály Zoltánt, hogy mondjon el egyetmást a Székelyfonóról.
— A színlap röviden Kodály Zoltán daljátékának jelzi a Székelyfonó-t — mondtuk. — A szövegkönyv Íróját egyáltalán nem említi. Azt is méltóságod irta?
— Nem. én csak a keretet csináltam a meglévő dalokhoz. Hogy jobban megértse: a szövegkönyvet én állítottam össze, de egyetlen szó sincs benne, amit ne a legtisztább népköltészet adott volna. Ezekből a népdalokból, amelyeket a cselekmény folyamatossága kedvéért pantomimikus játék köt össze, épült föl a Székelyfonó meséje. Librettóm ilyenformán
nem tart igényt a megszokott operalibrettók plasztikus egységére, inkább sejtet, mint mesél. Talán azt Írhattam volna a színlapra: „Szövegét szerezte a magyar néplélek.”
— Szóval, megjátszatom azt, amit lehet, a többit a hallgatók fantáziájára bízom, illetve . . . megpróbáltam zenében kifejezni azt, amit a daljátékokban prózában mondanak el. Igy aztán kialakult egy eddig ismeretlen műfaj, amit talán próza nélküli daljátéknak nevezhetnénk.
— Hogyan lehszekely1betett volna ezt a színlapon kifejezésre juttatni?
— Megvallom, hosszú ideig rágódtunk ezen az opera igazgatójával. Nem tudtuk pontosan meghatározni a műfajt. Mivel mégis a daljátékhoz áll legközelebb, megegyeztünk, hogy legyen hát daljáték.

— A zene is kizárólag magyar népdalmotívumokból áll?
— A gerincét, az úgynevezett „raison d’être”-t eredeti magyar népdalok adják. Mindegyike egy-egy gyöngyszem. A foglalatot azonban, amely ezeket a gyöngyöket egységes sorrá fűzi, a magaméból adtam. Csak természetes, hogy stílusban és felfogásban Igyekeztem tökéletesen hozzásimítani a magam munkáját az eredeti motívumokhoz.
— Eljárásomat talán leginkább a középkori ötvösmesterek munkájához hasonlíthatnám. Egy sereg drágakő akadt a kezembe. Szép, csiszolt, tiszta, melegtűzű, értékesszekely1 kövek. Ezeket kellett egy drágamívű szelencébe illesztenem. Szeretettel és boldog igyekezettel fogtam a munkához, mert az volt az érzésem, hogy a magyar néplélek művészi megnyilatkozásainak a magyar zene legszebb templomában, az Operában van méltó helyük. Remélem, jó munkát végeztem. És remélem, hogy a Székelyfonó drága, naiv, ősmagyar melódiái rövidesen közkincsévé válnak.

Színházi Élet, 1932. május 1.

Magyar díszruha a párisi világkiállításon.

 DíszruhaE számunkban olvasóink egy magyar női díszruhát látnak, melyet még szebbé tesz az, aki viseli: a legdélcegebb magyar asszonyok egyike, K. Hegyesi Mari asszony, a Nemzeti Színház tagja. Ezt a díszruhát az Opera küldte ki a párisi világkiállításra, hogy ott a magyar szabómúvészet ügyességét hirdesse. Kaffiné készítette, az Operaház szabónője. A fénykép, mely a díszmagyar viseletet mutatja és Hegyesi Mari képmását, Uher Ödön műterméből került ki.

Új Idők, 1900 május 6.

A kitessékelt zenész

Mészáros Imre
Mészáros Imre

A múlt esztendő június havában kínos botrány játszódott le Mészáros Imre operaházi igazgató előszobájában. Bendiner Nándor zenész ugyanis, aki egyik reggeli boulevard-lapba szokott ingyen operai kritikákat írni, beszélni óhajtott az Opera igazgatójával. Bendiner Nándor zenész nem először kereste fel az Opera igazgatóját. Gyakran járt nála, leginkább azért, hogy atyja és nővére ügyében járjon közbe, atyja és nővére ügyében, akik ugyanannál az Operaháznál voltak alkalmazva, amelyikről – bizonyára csodásán véletlen találkozás folytán – a zenész ingyenes referádákat írt a boulevard-lapba. Mészáros ezen a júniusi napon történetesen nem fogadhatta a gratis-kritikus urat, aki erre éktelen dühbe gurult és az igazgató előszobájában rossz brácsásnak, rossz igazgatónak szidta Mészárost, egyben pedig azzal fenyegette meg az igazgatót, hogy – maid elcsapatja őt. Nem az első izgágálkodás volt ez, amit Bendiner az Operában művelt, -de ez a jelenet nagyon is erős lehetett, mert Hets Ödön, az Operaház jogtanácsosa, aki a szomszéd szobából hallotta Bendiner ágálását, kiment az igazgató előszobájába. Ott megkérdezte Bendinertől, hogy ő kicsoda. A zenész erre megszeppent és be akart mutatkozni Hets Ödönnek. A temperamentumos öreg úr azonban nem fogadta el Bendiner kezét, hanem e helyett gallérját ragadta meg és szelíd lendülettel kitessékelte. Bendinert a kínos afférból kifolyólag sok kellemetlenség érte. Viselkedését mindenfelé elítélték, amire ö, hogy a dolgot valamiképpen reparálja, az üldözött újságíró köntösét akarta magára ölteni és dicstelen kitessékelését az összsajtó ügyévé akarta tenni. A sajtó azonban minden közösséget megtagadott vele és az összes lapok az újságírói mesterséggel összeférhetetlennek mondták azt a terrorisztikus modort, amelylyel az Operában eljárt. Bendiner erre több lap ellen sajtópert indított. Egyik, pőrét már decemberben tárgyalta a bíróság és fölmentette azt az újságírót, akit Bendiner rágalmazással vádolt. ma pedig igen kínos tárgyalás után azt a pört vesztette el a muzsikus, amelyet Merkle r Andor a „Magyarország“ zenekritikusa ellen indított.

A budapesti büntető bíróság dr. Makucz bíró elnöklete alatt ma tárgyalta a Merkler-Bendiner-pört. Első tanúként Mészáros Imre operai igazgatót hallgatták ki. Mészáros azt vallotta, hogy az előszobájában lefolyt jelenetről csak másoktól értesült. Bendiner többször járt nála az apja és a nőtestvére érdekében. Panaszkodott, hogy az apja szerződését félremagyarázzák s hogy a húgának nem adnak szerepet. Ő megadta neki a kellő fölvilágositást. Bendiner egyre élesebben támadta öt a lapjában. Egyebek közt azt írta róla, hogy amilyen rossz brácsás volt, olyan rossz igazgató. Cikkei messze meghaladták az objektivitás mérlékét s személyeskedő élük volt. Ilyen támadásra sem mint igazgató, sem mint ember nem szolgált rá. Mindig készséggel járt el a Bendiner apia és a húga érdekében s magát Bendinert is egy ízben ösztöndíjra ajánlotta. Bendinert heteit embernek tartja s kijelenti, hogy cikkei nem ártottak — a nővérének. Azt is kijelentette Mészáros, hogy annak ideién, ha tudta volna, hogy Bendiner operai kritikákat fog írni, nem alkalmazta volna nővérét az Operánál. A védőügyvédnek arra a kérdésére, hogy nem látta-e a támadó cikkekben azt a tendenciát, hogy Bendiner őt a nővére és az apja érdekében puhítani akarja, az igazgató kijelenti, hogy a panaszosnak más tendenciája nem lehetett. A birói keresztkérdések alatt kiderült az is, hogy Bendiner apja nem volt véglegesített tagja az Operának, hanem ujjászerződtetése függött az igazgatótól. Mészáros vallomása előtt Bendiner éppen az ellenkezőt mondta a törvényszéknek, amelyik konstatálta, hogy a zenészszel szemben az igazgató vallotta az igazságos

Szemere Árpád
Szemere Árpád

Szemere Árpád operaénekes kínos Jeleneteket mond el, amelyeket Bendiner többször is rögtönzött, hogy az igazgatót apja és nővére ügyében terrorizálja.
Dr. Hets Ödön beteg embernek, szerencsétlen médiumnak tartja Bendinert, majd részletesen mondja el a zenész kitessékeltetésének történetét, amelyen a tárgyalóterem hallgatósága jóízűt kacagott.
Eördögh János operai irodavezető, akinek vallomása alatt az elnök kénytelen volt rendre inteni az idegeskedő Bendinert, szintén úgy adja elő a dolgot, hogy Bendiner többször is botrányt csapott az Operaházban.
Erdős Rikárd operaénekes is azt vallja, hogy Bendiner Nándor muzsikus és díjtalan zenerefercns fenyegetően szokott viselkedni az Operában.
Dr. Somlyó Nándor orvos ugyanazt vallja, amit az előbbi tanuk, ezenfelül elmondja, hogy Bendinert egyszer a Japán-kávéházban rendre intette azért, mert Bendinernek egyik családtagja pletykázott dr. Somlyó felesége, Szamosi Elza művésznő ellen. Mészáros igazgató: Ez nem igaz! Szamosi Elza asszony ellen nem volt panasz, ö sohasem pletykálkodott, ellene semmiféle följelentést nem tettek. (Mozgás. Bendiner szótlanul leül helyére.)
Dr. Somlyó ezután több adatot mond el Bendiner viselkedéséről és többek közt éles szavakban kel ki az olyan újságírók ellen, akik, mint Bendiner, rokonokról írnak.

Erdős Richárd
Erdős Richárd

A felperes Bendiner izgatottan fészkelőddé ezalatt, de a biróság látható figyelemmel hallgatta Somlyót és nem szakította félbe azokat az erélyes szavakat, amelyekkel tanú az operai „rokon-ujságirók“ viselkedését kvalifikálta.
Kerekes Mihály, az operai igazgató ajtónállója mondott még el néhány botrányos jelenetet, amelynek hőse Bendiner volt az Operában.
Az elnök megkérdezi Bendinert, hogy mi fizetése volt annál a lapnál, ahol dolgozott?
Bendiner: Nem volt fizetésem. (Mozgás.)
A védő: És a Hets-féle incidens után Írhatott még a lapba kritikát?
Bendiner : Nem. (Mozgás.)
A perbeszédek következtek ezután. Az ingyenes kritikus ügyvédje, mint főmagánvádló bevallja, hogy kinos helyzetben van, mert maga is némi inkompatibilitást lát Bendiner ujságirói működése és rokoni helyzete közt, de azért kéri a vádlott megbüntetését.
Merkler Andor védője, dr. Steiner Béla hatásos beszédben mutatott rá ezután a vád tarthatatlan voltara. Kiemelte különösen azt, hogy Bendinernek már akkor, amidőn ingyen vállalkozott kritikusi teendőkre, csakis az lehetett a célja, hogy a sajtó hatalmával is presszionálja az Igazgatót és rámutatott arra a capitis deminutio maxima-ra, ami Bendinert a januári botrány után érte. Kéri védence fölmentését.
A törvényszék igen rövid tanácskozás után Merkler Andort fölmentette azzal az indokolással, hogy a cikkében foglalt adatok valódiságát teljesen sikerült bizonyítania.
A zenész fölebbezett a fölmentő Ítélet ellen.

Pesti Napló, 1909 január 25.

Verekedés a színpadon

Az operaházban ma este az Othello előadásán kellemetlen incidens történt. A második felvonásban Jágo (Odry) leteperi Othellót (Perotti), a kinek a mellére kell lépnie. Odry úr azonban nagy bölcsen nem a mellére, hanem a nyakára lépett Perotti úrnak, a ki hiába rug-kapálódzott, Odry úr nem engedett, hanem tovább énekelt. A függöny legördülte után Perotti olaszul káromkodott, amire Odry úr magyarul felelt. A vegyes nyelvű káromkodást inter- nacionális nyelven, ököllel folytatták, míg nem a dekorateurök szétválasztották őket. A dolognak, hír szerint, párbaj lesz a vége.

Fővárosi Lapok, 1894 január 14.

Ódry Lehel
Ódry Lehel
Perotti Gyula
Perotti Gyula

 

 

 

 

 

 

 

 

Ódry Lehel

Perotti Gyula

 

Statisztáltam az Operaházban

 

Szenes Andor
Szenes Andor

 Vásárnap elmentem az Operaházba statisztálni. Gondoltam, a közönséget érdekli a színpad belső, kíváncsi szemek elöl elrejtett sok intimitása, s mivel az előadás is érdekesnek igérkezett, beálltam a „nép és katonaság” táborába. Hallottam, hogy annak, aki statisztálni akar, előre kell jelentkeznie, felkeltem hát korán reggel és elmentem Csepke bácsihoz; ő azonban elküldött és mondta, hogy este, félórával az előadás kezdete előtt jöjjek újra, és ha lesz helv, statisztálhatok.
 Midőn este elmentem, már nagy tömeg állt az öltöztetőmester ajtaja előtt és várta, hogy ruhát kapjon (t. i. itt nem a szerep, inkább a ruha a fontos). Komoly arccal sikerült a várakozókkal elhitetnem, hogy nem szerepelni akarok, magánügyben óhajtok az öltöztetőmesterrel beszélni, erre beengedtek. Virág Lajos, az öltöztetőmester igen kedvesen fogadott, és mikor előadtam neki jövetelem célját, a legszebb ruhákat bocsátotta rendelkezésemre, és csak azt sajnálta, hogy épp ma jövök; a Tannhäuserben csupa rövid szerep van, a Zsidónőben még börtönőr is lehettem volna. Miután elhitettem vele, hogy nincsenek túl nagy ambícióim és megelégszem a Iegkurtább szereppel is, öltözködni kezdtem. Hosszú kék trikót kaptam, mely egyesítette a nadrágot és a harisnyát, csillogó apródruhát húztam föléje, nyakamban kürt, fejemen paróka. Eleinte ugyan nehezen ment az öltözés, fejemet minden áron a ruha ujjaiba akartam dugni, De végül Virág urnák mégis sikerült rábeszélni, hogy dugjam csak a ruha ujjaiba a karómat és ezután egykettőre készen voltam. Rövid csengetés adta tudtunkra, hogy kezdődik az előadás, és bár a színen még egyikünknek sem volt dolga, mindnyájan felözönlöttünk a színpadra, nézni az előadást. Zeg-zugos utakon, süllyesztőkön, fűtőcsövek közt mászkáltunk, míg felértünk. A színpad egyik sarkában nagy tükör állott, véletlenül belenéztem és abban a percben őszintén sajnáltam, hogy nem születtem 400 évvel ezelőtt, gyönyörű apród lett volna belőlem.
 Nem volt azonban sok időm a töprengésre. A nyitány már vége felé járt és a rendező szigorúan lekergetett a színpadról. Szétszaladt a függöny. Bár a lengén öltözött ballettáncosnők keringése nagyon élvezetesnek Ígérkezett, statiszta társaimhoz csatlakoztam és iparkodtam közelebbről megismerkedni velük. Sikerült megtudnom, hogy. a háború előtt színházi értelemben sokkal használhatóbb elemek statisztáltak. Zeneakadémiai, színiiskolai növendékek alkották a néma szereplők zömét; olyanok, kiknek a szinipálya volt vagy lesz kenyerük. Viszont most a legkülönbözőbb elemek vegyülnek össze. Gimnazisták. egyetemi hallgatók épp úgy találhatók, mint kereskedősegédek és kárpito« sok. Ezekhez járulnak újabban azok a rajongó zenebolondok, akik jegyet nem bírnak szerezni, statisztálnak, hogy igy élvezhessek a zenét. Régi statiszta keves van. A legrégibb a Langer bácsi, cselédelhelyező irodája van a Klauzál utcában; 25 esztendő óta minden előadáson statisztált. Maga mondta büszkén, ha csak négy személy mehet a színpadra, ő azok között is ott van. A legtöbben azonban nem ily kitartók és hamarosan megunják a dolgot, aminek több oka van. A fizetés kicsi és nincs előmenetel. Egv egész esti statisztálásért, ami néha 4—4 1/2 óra, egy koronát kapnak: a régebbi, ahogy ők nevezik. „tanodás” statiszták kettőt. Ezért a pénzért igazán nem érdemes statisztálni. Egy Kelemen Péter nevü statiszta panaszolta, ha havat megy hányni, tízszer annyit keres. Előmenetelük sincs. Ha valaki 8—9 éve ott van, „tanodás” lesz belőle, többre nem viheti. Másik dolog, ami elriasztja a statisztákat: a bánásmód; a hősszerelmestől a színpadi tűzoltóig mindenki goromba velük, mindenkinek útjában vannak, egyik helyről a másikra zavarják. Mint hallottam. Rónaszéki ügyelő az egyetlen ember, aki igazán finoman és tisztességesen bánik velük.
 Legnagyobb részük azonban nem veszt tragikusan a dolgot. Ha meglökik, odébb megv, ha gorombák vele, kacag egyet. Kollár Lajos nevű statiszta (a Markoutcai gimnáziumba jár) reméli, hogy még magánénekes is lesz valaha: a Kertész fiuk (Kertész Ödön fiai) pedig biztosak ebben. Szabó (szintén Markógimnazista) a legelegánsabb a statiszták között.
Vasalt nadrágot és cvikkert hord, a cvikkert még akkor is, mikor páncélruhában van.
Szünetben a dohányzóba mentünk; alacsony, kis szoba, a fala tele rajzokkal. A statiszták hosszú padokon ülnek. cigarettáznak és várják a gázsit. Már az öltözésnél számot kap mindenki s azokat váltják be. Eleinte nem volt ilyen sorszám, a statiszta jelmezben eljött a pénztárhoz és megkapta a koronáját, de ez sok visszaélésre adott alkalmat.
Voltak t. i. olyanok is, kik oly darabnál, melyben ruhát kellett cserélni, kétszer is felvették (különböző ruhában) a pénzt; e visszaélések megszüntetésére hozták be az új rendszert, én is kaptam, működésemért egy, mondd egy koronát, amit elküldtem a Budapesti Színészek Szövetségének.
 Mire visszatértünk a színpadra, már elkezdték a második felvonást. Minket (katonákat és apródokat) a háttérbe állítottak fel, kényelmesen figyelhettem hát a szereplőket. Sajnos, itt el kell oszlatnom egyesek illúzióját, kik azt hiszik, a szereplők szótlanul és lázban várják a jelenésüket. Nem. Előadás közben tereferélnek Brest-Litovszkról, zsírhiányról, szénkérdésről, éppúgy, mint a többi pesti ember, akik olyan nehezen várják a békét. A közönség ebből természetesen nem hall semmit. A férfistatiszták is próbálnak beszélgetni, de nem lehet, mert Gönczi főügyelő rögtön rájuk szól.

Szokolay Olly
Szokolay Olly

 Szándékosan használtam a férfistatiszta elnevezést, mert nőstatiszták nincsenek, azokat a ballet szolgáltatja. A táncosnők csillogók, szépek, a férfistatiszták vágyaival szemben hidegek és lenézőek. A fiuk legnagyobb része Szokolay Ollyba szerelmes; azt mondják, legszebb lány a balletben. Én nem láthattam, mert egy egyszerű statisztának még ránéznie sem szabad. A kardalosok, magánénekesek, azok már mások. Míg a színpadon Tannhäuser gyönyörű dalát énekli az alkonycsillaghoz, az elsötétített háttérben édes beszélgetések folynak csúnya kapucinus sok és drága kis angyalkák között.  Óh jaj! A vér az én szivemben is megpezsdült, elfelejtettem, hogy csak közönséges apród vagyok, és közelíteni mertem egy angyalkához. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam, az angyalka kacagni kezdett: „Ugyan menjen a hazudozásaival! Maga újságíró?!” Sértődve vonultam vissza, de aztán végignéztem magamon: világoskék trikónadrág, sárgára fakult apródruha . . . ebben az öltözetben igazán én sem hittem volna el senkinek, hogy újságíró vagyok.
De remélem, most már elhiszi.

                                                                                  Szenes Andor.

Színházi Élet 1918 január13.