Színészektől és festőktől tanultam táncolni!

Sárgakeretes szemüveget hord, kopasz és ráncok húzódnak végig az arcán, ha beszél. Ez Harald Kreutzberg, a világ legnagyobb élő táncosa civilben. A színpadon pedig karcsú, álomszerű alak, repdeső szellem, szín­padot betöltő, sőt a színpad keretein túl­növő ördöngős csoda­lény.

Miközben öltözőasz­tala előtt ül és vidéki csavargónak maszkí­rozza magát, a cseh származású német táncművész a követ­kezőket mondja:

– Elbeszélő művé­szetet táncolok; köl­teményeket igyek­szem elszavalni moz­dulatokkal.

(Nem is lehetne pontosabban megha­tározni Kreutzberg művészetét. Amint ezeket a sorokat írjuk, előttünk van »Az örök kör« című tánckölte­ménye, amelyben hat különböző személyt és a halált személyesíti meg a művész. A különböző alakok álarcot hordanak, de amint belelépnek a halál körébe, az álarc lehull és az alak élettele­nül terül el a földön…)

– Hogy ki az ideálom, ki volt a tanítómesterem? Azt nem is tudnám megmondani! Nem egy embertől tanultam, hanem rengetegtől Minden művésztől tanultam valamit: szí­nészektől, festőktől egyaránt!

–  Tervei?

–  Most visszame­gyek Bécsbe, ahon­nan nemrégen jöt­tem. A Staatstheater- ben fogom táncolni Werner Egk »Joan von Zarissa« című balettjének címszere­pét. Januárban Olasz­országba utazom, majd Stockholmba, Koppenhágába és azután 40 estét adok Németor­szág különböző váro­saiban.

– Ügy hallottuk, már filmezett is?

– Igen, a »Para­celsus« című filmben, Wemer Kraussal. Né­hány táncon kívül színészi szerepem is volt. Egy szemfény­vesztőt játszottam.

– Kit ismer a ma­gyar táncosok közül?

– Személyesen csak Milloss Aurélt. De remélem, hogy alkal­mam lesz megismerni a magyar táncosokat. A hírük nagyon jó..

 

Film Színház Irodalom 1942. december 18.

Karnagy

Erkel Feranc

Karnagy = karmester. A karnagy elne­vezést az 1840-es évek elején még nem is­merték. Azon idők leghíresebb zeneművészét, Ruzicskát, a kritikusok „zenemester”-nek titulálták, a színház karnagyát „muzsika- igazgató”-nak. Midőn Erkel Ferenc a nemzet imádságának, a Hymnusnak a zenéjét meg­írta, azt Deák Ferencnek ajánlta és úgy adta ki 1845-ben. Ezért Deák levélben fe­jezte ki köszönetét, melyben Erkelt „kar­nagy” megszólítással tüntette ki. Ettől az időtől ismeretes a színházi világban a kar­nagy szó. Kovalcsóczy „ Társalkodó”-jában (1833. 16.) „Kappelmeister”.

Magyar Színművészeti Lexikon 1931.

írta: Márai Sándor; A publikum

A budapesti publikumról szerző, színész és kiadó misztikus szorongással azt szokták suttogni, hogy a legnagyobb igényű s legszigorúbban kritikus a világán. Ez gyönyörű lenne, ha így lenne, sajnos, nem igaz. Igazság az, hogy legkisebb igényű s legkevésbé kritikai érzékű a világon. Senki nem meri bevallani, hogy ez a publikum, különösen ennek a publikumnak speciálisan budapesti, tehát terézvárosi, erzsébetvárosi, lipótvárosi és belvárosi mellék úrrá k hói rekrutált csoportja, tehát az a polgárság, amely népgyűléseken a haladás és felvilágosultság zászlait szereti lobogtatni, a legrosszabb indulatú és legcinikusabb tömeg a világon. Leküzdve azt a babonás félelmet, mely felségsértésnek érzi, ha ebben a városban publikumról mer nyilatkozni valaki s amely csak farkcsóválva és sürü talpnyalások közepette mer közeledni az isteni pesti plebs pénztárcája felé, budapesti színházi estéim tapasztalatai alapján igenis állitom, hogy ez a publikum rosszindulatú, felületes, alázat és áhítatnélküli s annak, hogy igy elkanászodott, csak részben oka az, hogy nagyban és egészben elkanászodtak a színházak és a kritika is, másik részében igazibb oka a budapesti publikum jellemsajátságai, az a zagyva, félig-civilizált, negyedművelt s mindenekelőtt argot-ban okosodott cinizmus, mely megteremtette a budapesti nyelvet s büszkén hivatkozik a „budapesti ízlésre” – az a nyegle, felkészületlen, jogosulatlan virtuskodás, amely minden körúti kereskedősegédet feljogosít arra, hogy „a pénzéért” hozzászóljon valamihez, amit nem ért. Ez a gyönyörű szó: „a pénzemért”, melynek pesti crescendóját az az átmeneti kiadó fejezte ki legpontosabban, aki azt mondta munkatársairól: .,az urak az én pénzemen írnak” – bírálati jogalap e városban, ahol három pengőért mindenki úgy érzi, hogy jogot váltott a műélvezet megbírálására is, holott valójában csak arra váltott jogot, hogy a műélvezet tessen neki, vagy ne tessen. Ami kettő. De nem, a budapesti publikum bírál. A nézőtéren a Kerrek és Strowskyk és boldogult Soudayk és Kcsslerck zárt sorai ülnek, akik nemcsak azt tudják, hogy nem tetszik, hanem meg is tudják magyarázni, lehetőleg már előadás előtt, hogy miért nem fog tetszeni nekik, mit kellene kihagyni és mit kellene beletenni. Ez persze ideális lenne, ha az, amit mondanak, nem is felkészültség, műveltség, hozzáértés tekintetében, de legalább jóindulatú érdeklődés és ügybuzgalom túltengése lenne. Éppen ellenkezőleg, a rosszindulat túltengése az, ami eltölti a pesti publikumot. Sajátos jelenség, s félős, hogy éppen azok, akiknek a bőrére megy, a színházak népe nem látja ezt elég világosan, ők azt hiszik, hogy ez a publikum túlkényes és túlszigorú, innen a válság, többek között. Azt hiszem, ez a publikum egyáltalán nem kényes, csak rosszízlésű és elbizakodott. Amiben megint a színházak népe ludas jórészt, – ez a vád persze körbemegy. Hogyismondjam, minden városnak olyan színháza van, amilyet megérdemel. Pesti színházban gyakrabban ülök most már úgy, a publikum felé fordulva, azt figyelve, az arcokat bámulva s megjegyzéseket lesve cl, – izgalmasabb és tanulságosabb mesterségbeli ember részére, legalább is itt Budapesten, mintha a színpadot nézné! Amin nevetnek, spontán és ahogy nevetnek! Amit fagyos közönnyel elengednek a fülük mellett! Minden tömeg kiszámíthatatlan, de ez a pesti tömeg már szinte kiszámítható, – valami bonyolult mesterségbeli logaritmus alapján már sejteni lehet, hogy pontosan az nem fog tetszeni nekik, azt ütik agyon hallgatással, azt bámulják fagyos közönnyel. amire szerző, színész és rendező a lelkűket tették, – s valami,amit csak bennfelejtettek, egy kis röstelkedéssel, egy meghajlás, egy banálisnál is együgyübb szójáték kiváltja majd a nyíltszíni tapsot. Megrendítő ez, ha az embernek köze van hozzá. Hallani megjegyzéseiket szünetben és ruhatárban, figyelni arcukat, azt a naiv kajánságot, amellyel – csupa vészbíró – lesben ülnek helyeiken! Minden tömeg infantilis, műveltség és hozzáértés kedvezőbb arányszámú rétegeződése nem dönti el a tömeg kritikáját. – de az a német, az a francia, az az angol tömeg, a maga tömegében bizonnyal nem műveltebb, nem szakembereid», mint a pesti s mégis, mennyivel csendesebb, figyelmesebb, jóindulatúbb, alázatosabb, az újat és szokatlant a maga világképéhez hozzáállítani iparkodóbb, mennyivel áhítatosabb! Mi itt a hiba? A város karaktere ütközik ki, ennek az összetákolt, sietősen egybehabart ex-világvárosnak komplexuma, amelyet cinikus fölénnyel iparkodik leplezni, az az ál-fővárosiasság, amely nem tud eléggé orrhangon odaállni a naprendszer elé, vagy a produkció nívótlansága, melyet elébük tárnak, oly állhatatosan ingerlő, hogy a publikum végül is megvadul és veszélyt szimatol ott is, ahol egy kis elnézéssel meg kellene látnia az értéket? Nem tartom véletlennek, hogy a Nemzeti Színház és Kamaraszínház sorozatos sikerek színhelye. Eltekintve az előadások nívójától, mely, hála az ensemblenek, csakugyan különb, mint a magánszínházak előadásainak állaga, az a publikum, mely a Nemzeti Színház és Kamaraszínház törzspublikuma, kétségtelenül jóindulatubb, áhítatosabb, hálásabb és fogékonyabb, mint a magánszínházak publikuma. A budapesti középosztálynak az a rétege, mely a két állami színház törzspublikumait kiadja, igaz, hogy jórészt nem vesz föl mást, mint a maga konzervatív és romantikus világképének illúzióit, de szívesen megy a színházába, mert biztosan tudja, hogy azt kapja ott, amire vágyakozik s jóhiszemű a viszony az állami színházak és publikumok között. Ez a jóhiszeműség hiányzik elsősorban a magánszínházak s a pesti publikum egyéb rétegeinek viszonyából. Teljes zűrzavar és tájékozatlanság tölti el egy egy premier előtt a színházlátogatót. (a berlini pontosan tudja, hogy mit kap a Volkstheaterben, mit Reinhardt-nal és mit a Kurfürstendammon) s ez a tájékozatlanság kiváltja azt a fölényes és á tout prix-ellenzéki tömeghangulatot, amely mindenkit megejt egy pesti színház nézőterén. Minden publikumot nevelni kell. Egy pár rajongó és makacs ember nevelte, igen nagy áldozatok árán, évtizedek munkájával, azt az áhítatos és türelmes színházi tömeget, mely ma estéről-estére megtölti a newyorki, berlini, párisi avantgárdé színházak tekintélyes térfogatú nézőtereit!. Ez a nevelés nálunk elmaradt. Ki hiányzott? Az a néhány rajongó és makacs ember? A rajongók és kételkedők városában (középfajta ember alig él itt a nyilvános berkekben) biztosan akadt és akad rajongó elég. Csak éppen, talán nem rajonganak és nem rajongtak elég makacsul. Ma aztán minden itt van, színház, publikum, színész, szerző és rendező egymás nyakán, csak éppen kölcsönösen nem bíznak egymásban. A színháznak olyan publikuma van s a publikumnak olyan színháza van amilyet megérdemel.

Képes Hét; Prága, 1929 december 29.

Kassai Vidor

A legborusabb arcz is kiderül a név hallatára:

Kassai Vidor!

Eszünkbe jutottak azok a „régi jó idők”, a mikor azért mentünk a Népszínházba, hogy megkaczagtasson a mi kis termetű, de páratlan művészetű Kassáink. Akkor is öröm látnunk, de megjelenése most valóságos  megváltás lenne, a ránk súlyosodó megpróbáltatások közepette :

— Müllen idő! Müllen idő!

Panaszkodott folytonosan a „Lili” Saint Hipothése pompás szerepében. Remek alakítás volt, emléke örökké élni fog. Ez a felsóhajtása épen most aktuális. Az egész világ ezt jajgatja, eszünkbe jut a klaszszikus Saint¬Hipothése, eszünkbe jut-a magyar komikusok királya és eszünkbe jut, hogy a közönségnek ez az egykor annyira bálványozott kedvencze életének nyolczvanadik évfordulóját csendben, szerényen, szegényesen, de bölcs megadással érte meg a kedves, magyar Vácz városában. Az ünneplés a mostoha viszonyok között elmaradt, de arra mégis figyelmeztetnünk kell e nevezetes napon, Kassai Vidor 8o-ikszületése napján, hogy a nagy művész, nemzeti színészetünk büszkesége, — koplal, fázik,nélkülöz …

Visszavonulását sértett önérzete sugalta. Minden fellépte a harsogó kaczagás, a zsufolt nézőtér, a tomboló tapsok jelében zajlott le és mégis elkedvetlenedett. Büszke önérzetét sértette az a mellőzés, melylyel — talán szándék nélkül — illették. Vele össze se hasonlítható epigonok kezdtek ellene dolgozni. Ezt nem tűrhette. Nyugalomba vonult, Váczon telepedett le, s ott általános megbecsülés s szeretetet élvezve játssza tovább a  patience, — a bölcs türelem játékát. Készültem, élete folyásáról egyet-mást följegyezni s erre vonatkozó adatokat kértem tőle. A jubiláns szokott kedves készségével sietett felelni és . . . nagy zavarba hozott; nem adatok voltak szellemes levelében leirva, hanem — az ónarczképe. Lehetetlen valakit hívebben lefesteni, mint ő tette keresetlen egyszerűséggel, humorral vegyes melancholiával, őszinte szókimondással és hevenyészett pongyolasággal sorolva fel viszontagságban, dicsőségben, örömben és csalódásban annyira gazdag, hosszú életének esemenyeit.

Vasárnapi Újság; 1920. március 27.

Ünnepély a m. kir. operaházban

Campilli Frigyes

Még meg sem nyílt az új operaház, de már is kedélyes ünnepély színhelye volt. A ballet-személyzet ugyanis ma megünnepelte Campilli balet-mester születésnapját, és ennek emlékéül a táncgyakorló teremben elhelyezte a szeretett mester arcképét. Az ünnepély lefolyásáról a következő hírt vesszük. Délelőtt az összes balletszemélyzet és Campilli számos tisztelője összegyűlt a próbateremben. Midőn az érdemes balletmester a terembe lépett, harsogó éljenzés fogadta őt.  Müller Katalin magántáncosnő, a ki az egész ünnepélyt rendezte és csinos beszéddel üdvözölte Campillit, a kit a nem várt ováció egészen megzavart. „Azt hallottuk – úgymond az ifjú szónok, – hogy a muzsának szentelt e termet mindazok arcképével fogják díszíteni, kik a művészetben kiválóak voltak. Mi a te alázatos tanitványaid, nem akartuk, hogy e teremben a nagyhírű művészek közül bárki is megelőzze azt, kinek a magyar táncművészet legtöbbet köszön, a mi kedves mesterünket. Elkészíttettük tehát arcképedet és elhelyeztük itt e terem legszebb és örök díszéül.”

 Campilli már a beszéd elején elérzékenyült, de a midőn Müller Katalin felemlítette, hogy az ünnepelt hány embernek adott példát, maga a szónok is könyezni kezdett és utána könybe borult az első, a második, a harmadik quadrille, végre az egész személyzet. Campilli meghatódottan mondott köszönetet a kitüntetésért és intette táncosait, hogy őrizzék meg a budapesti balletszemélyzet művészi hírnevét. Aztán sorba csókolta tanítványait, mire kezdetét vette a rendes táncgyakorlat.

 

Pesti Hírlap, 1884 szeptember 27

Az Operaház átalakítása 3., befejező rész

Beton keverő munkások a tetőn

Használaton kívül álló helyisége volt az épületnek az a tágas folyosó is, a mely a nagy előcsarnok és a nézőtér között a földszinten a mostani ruhatár alatt vonult el. Ezt a folyosót most az épület más részeinek márványozása szerint mümárványnyal burkolják, a nagy előcsarnok ötkarú lépcsőjének első pihenője alatt nyitott két ajtóval az előcsarnokhoz kapcsolják és ruhatárnak alakítják át. Megvalósítják azt a külföldön már pompásan bevált rendszert, hogy a földszinti ülőhelyek jegyei egyúttal ruhatári számok is lesznek, a mely két újítás végleg megszünteti majd a földszinti ruhatárban eddig mindennapos kellemetlen tolakodást és szorongást.

A vasbeton vázának a szerelése

A főváros zeneértö közönségének fejlett igényeit az Operaház előadásai az utóbbi időben nem tudták kielégíteni. Az orchester olyan szűk, hogy abban különösen a nagy zenekart kívánó Wagner operák előadásakor a zenészek egymás mellett szorongtak sőt a színpad alatt is görnyedeztek. Ilyen kényelmetlen helyzetben kifogástalan művészi együttes játékról szó sem lehetett. A színészek is panaszkodtak, hogy az a másfél méteres fal, a mely az orchestert a színpad alatti tértől elválasztja, elfogja előlük a zenei kiséret legfinomabb hangjait, a mely körülmény csaknem lehetetlenné tette a zenekar és a játékos színészek pontosan összevágó együttműködését. Ezt a másíelmétores falat most elbontják, helyébe vékony Babitz falat vonnak, a mely egyfelől a színészektől nem fogja fel a muzsika hangjait, másfelől alkalmat ad az orchester bővítésére. Az ilyen módon bővített orchestert lesülyesztik és részben a színpad alá, előre tolják. Gazdasági szempontból is az orchester lesülyesztése és előre tolása, mert lehetővé teszi két új széksor beiktatását a nézőtérre, a mi a nézőtér ülőhelyeit negyven székkel szaporítja.

A vasbeton drót kötözése

Változtatások történnek még a színház színpadi és nézőtéri épületcsoportjaiban is. A színpadi épületcsoport helyiségei mind gyakorlati czélokat szolgálnak, az építmény művészi voltát egyáltalában nem érintik. A nézőtéren eszközölt változtatások pedig egyenesen fokozni fogják azokat a szépségeket, a melyekben eddig a közönség különböző okok miatt nem gyönyörködhetett eléggé. A mennyezet nagy csillárját feljebb emelik és a villany körtéket úgy szerelik, hogy a fény a mennyezeten szétszóródjék. Lotz mester gyönyörű freskóképe az új megvilágításban csodaszépen fog érvényesülni. Tekintve, hogy nagy gonddal a képre évtizedek óta lerakódott port és lámpakormot a festményről kenyérbéllel letisztították, most a ragyogó tüzes színek szimfóniája káprázatos pompával fog érvényesülni.

A beton verők
Felhúzás

Szóval mindaz a munka, a melyet az Operaházban a nyári szünet alatt végeznek semmi tekintetben az épület művészi értékén nem változtat. Az átalakítások tisztára praktikus és kényelmi szempontokat szolgálnak és olyan lelkiismeretes gonddal végzik, a mely lelkiismeretesség épen a műszaki körök részéről érdemelné meg a legnagyobb méltánylást és elismerést.

Petrik Albert; Vasárnapi Újság 1912. augusztus 25

Az Operaház átalakítása 2. rész

Kilátás az opera tetejéről a Szent István templom felé
A mai tetőgerendázat, melyet átalakítanak, hogy helyet nyerjenek

Közel harminc esztendő óta van használatban a színház. Azóta az idő vasfoga igen sokat rongált az építményen, mert gazdája az állam, gondos kézzel nem igen sietett eddig a megrongált részek kijavítására. A homlokzat attikáján álló szobrok siralmasan elfagyva porladoznak, pedig közöttük nem egy, igazán kiváló művészi alkotás. Égető szükség volna reá, hogy most, a mikor még meglehetne ezeket a művészi értékeket újra faragással menteni, a szobrok érdekében is történjék valami, mert egy-két év múlva már késő lesz a jóakarat. A tetőt díszítő horgany-lemez annyira elmállott hogy papírhamuként morzsolható szét. A színház belsejében pedig a harmincz év alatt nagy fejlődésen átment színpad-technikát másfelől pedig a közönségnek a tökéletes zenei előadásokkal szemben magasra fokozott igénye támaszt olyan követeléseket, a melyeket mai formájában már az épület sikeresen szolgálni nem tudott. A mostani javító és átalakító munkáknak a legfőbb feladata ezeken a már alig tűrhető állapotokon segíteni. Az épület praktikus hasznavehetőségének fokozása lévén a czél, a munkák az épület művészi jellegét egyáltalán nem érintik.

Műszaki szempontból az Operaház átalakító munkái közül különösen érdekes a komplikált szerkezetű, valóságos gerendaerdőt képező tetőszéknek a kiküszöbölése, mely miatt a padlástérnek semmi hasznát venni nem lehetett. A technikai tudományok haladása és fejlődése az Operaház megépítése óta új építőanyaggal gazdagította a világot. Az új építőanyag a vasbeton. Vasbetonból ma már tudunk az Operaház tetőzeténél nagyobb fesztávolságú tetőket építeni, a mely tetőzetek belső területét nem töltik meg a héjazást hordó tetőszékek s így a héjazás alatti tetőür bárminő praktikus czélra felhasználható. A tűzbiztonsági követelményektől eltekintve, már ez az egy körülmény magában is kívánatossá tette, hogy az Operaház fedélzetét vasbetonra cseréljék át. Mivel a tető silhouette vonala az épület művészi összhatásának elsőrendű integráns része, a régi tetőnek vasbetonra való átépítésénél azon parányi változásnak sem volt szabad történni. A feladat megoldása nem lehetetlen, de a maga szakmájának alapos ismeretét s a technikai fogásokban való leleményességet kíván az építésztől.

A szfinksz

Az Operaház tető átalakításánál a czél érdekében úgy jártak el, hogy a vasbetont a régi tetőhéjazásnak alapul szolgáló pallózásra szerelték. Ilyenformán teljes formai hűséggel alakul át a régi tető vasbeton tetőzetté, a melynek padlásüréből a régi tűzveszélyes tetőszék gerendaerdeje már mint ott szükségtelén valami, eltávolítható. A tetőszék gerendázatának eltávolítása után majdnem két emelet magasságú 12.000 köbméter olyan területtel gazdagodik az épület, a melyet eddig semmire nem tudtak kihasználni. Ebben a tetőűrben pompás helye lesz majd az eddig szűkhelyen szorongó jelmez- és kelléktárnak.

…és még mindig nincs vége!

Az Operaház átalakítása 1. rész

Mióta Operaházunkat rendeltetésének átadták, pompás csarnokaiban soha nem sürgött forgott annyi munkás-nép, mint a mennyi a mostani nyári szünet alatt szorgoskodik benne.

A Magyar Királyi Operaház Andrássy-úti homlokzata

A gyönyörű nézőtéren vasállványokat szerelnek a munkások, s a piros szőnyeggel borított padlózat helyén most homokrakások és malteres-ládák hevernek szanaszét. Ezúttal a szokásos nyári takarításnál sokkalta fontosabb munkát végeznek az épületen, a melyet nem csak ott javítgatnak, a hol az idő vasfoga megrongálta, hanem a belső helyiségek kapcsolatában is mélyreható átalakításokat eszközölnek. A fővárosi építészeknek egy csoportja ettől az átalakító munkától félti a színház épületének ma már Európa-szerte elismert és méltányolt művészi mivoltát. Mivel ez az építész-csoport attól tart, hogy az átalakítási munkák nem csupán a gyakorlati hasznavehetőség czéljait szolgálják, hanem az építmény harmonikus művészetű nézőterét és más reprezentácziós helyiségeit is érinteni fogják: közgyűlésén a munkálatok által veszélyeztetettnek hitt művészi érdekek védelme érdekében félre-verte a veszedelmet hirdető nagy hírharangot.

Zeneszerzők szobrai az oromzaton

Az építészeknek ez a csoportja felpanaszolja tiltakozó feliratában, hogy az átalakítási munkákat a nyilvánosság minden tájékoztatása nélkül végzik, holott szerintük elsőrendűen országos művészi érdek, hogy az immáron műemlékszámba jogosan sorozható épületen, mint nemzeti művészi vagyonon semmiféle értékét befolyásoló változtatás ne történjék. Ha pedig itt-ott javításra feltétlenül szükség volna, úgy azt a munkát csakis szakértő művészekből alakított tanács vagy építőbizottság állandó ellenőrzése mellett végezzék, a mely bizottság gondos őrködése, az építmény művészi értékének védelmét biztosítaná.

Zeneszerzők szobrai az oromzaton

Az építészek tiltakozása már szokatlanságánál fogva is alkalmas a nagyközönség és a sajtó fantáziájának a felizgatására, a mely izgalom, valljuk meg, egyedüli czélja a tiltakozásnak. A benne csokorba kötött vádak alaptalanok, mert a munkálatokat éppenséggel nem végzik titokban. Az építés vezetősége minden érdeklődő szakembernek a legnagyobb előzékenységgel ad betekintést az átalakítási munkákba. Ha tehát a tiltakozó építész-csoport bármelytagja fáradságot vett volna magának hozzá, hogy az építés színhelyére sétáljon, ott a folyamatban levő munkák természetéről és mértékéről szakszerű felvilágosítást nyerhetett volna. Igaz, hogy akkor a feltűnéskeltésre számító tiltakozó memorandumot ok hiányában nem lehetett volna megírni. Mert az operaház javító és átalakító munkái mind oly természetűek, a melyek az építmény művészi értékét nem érintik.

Hamarosan folytatjuk….

Nemzetközi zeneünnep Sienában

Velencében 1925-ben tartották meg ezt a már tradicionális nagyszerű zeneünnepélyt, ezidén pedig az ősrégi Sienaban adtak egymásnak találkozót a modern zene barátai. A sienai ünnepen azonban a régi mesterekről sem feledkeztek meg. A nagyszabású megnyitókoncertet a 17-ik század zeneszerzői töltötték ki. San Francesco bazilikájában Vivaldi es Monteverdi kelt életre oly erővel, hogy az illusztris közönség a szent helyről megfeledkezve tombolva ünnepelte az előadókat es a régi mesterek emlékét. A Chigi—Saracini palotában tartották meg a „nemzetközi” zeneünnepélyt. Németországot Hindemith képviselte, (mint mindenütt, ahol a fiatalabb nemet generáció szóhoz jut.) Olaszországot Franco Alfano, Franciaországot Ravel és Csehszlovákia részéről a negyedhangos rendszer mellett kardoskodott ezúttal is Alois Haba, aki ebből a negyvennyolcból már csak azért sem enged, mert mindenütt feltűnést kelt vele.

 

Villa Chigi-Saracini

Kamarazenében majd az összes jelentősebb fiatal zenész versengett egymással igen szép eredménnyel. — Ugyanis bátran meg lehetett állapítani, hogy ezen a téren van még mondanivaló, itt fekszik a modern zene súlypontja, és hogy a Wagner—Strauss szimfonikus költészete es programzenéje után a vonósnégyesből és trióból indulhat ki a melodikus polifónia újjászületése — mindegy, hogy a lineáris ellenpont, vagy más elmélet alapján.    Mert: ha van az új, a modern zenének nagy betegsége, akkor ez az, hogy megfertőzte a dallamnélküliség bacilusa, bár a melódia nem zárja ki a modernséget, az atonalitást.

A sienai ünnepély kamarazenei része örvendetes haladás volt ezen a téren. Sajnos, politikai kakofóniára is sor került, mert egy romai zenekritikus előadást tartott a modem zenéről es előadásában éles kirohanásokat rögtönzött a németek ellen. A musica sacra keretében, római, velencei, spanyol es flamand kórusokat es kantátákat adtak elő. A pápai Roma zenei múltja (16 és 17-ik század) hihetetlenül modernen hatott. Az ünnepség  „II Palis“ című régi ünnepi játékkal nyert nagyszerű es méltó befejezést.

 

n. p.; Képes Hét 1928. október 7.

 

150 százalékkal emelik az Operaház helyárait

Klebelsberg Kunó kultuszminiszter

Az Operaház vezetősége a kultuszminiszterrel folytatott tárgyalások során értesüléseink szerint már megtörtént  a megállapodás a helyárak felemelésére vonatkozólag is.

 Az új szezonban a M. kir. Operaház jegyeinek árát a tavalyi évad végén érvényben volt árakkal szemben két és félszeresükre, vagyis 150 százalékkal emelik fel. Az idei megnyitó előadáson  egy földszinti  vagy elsőemeleti páholy 3000 koronába, egy zsöllye 1000 koronába, a harmadik emelet legolcsóbb jegyei pedig 100 koronába fognak kerülni.

 

8 Órai Újság; 1922. szeptember 3.