Mikor kell visszavonulni egy koloratúr-énekesnőnek?


SándorErzsiírta:
SÁNDOR ERZSI
cs. és kir. kamaraénekesnő, a m. kir. Operaház koloratúrprimadonnája


 Azt kérdezi tőlem szerkesztő Uram: mikor kell visszavonulni egy koloratura- énekesnőnek? Hevenyében (igen kedves vendégeim vannak) ez a válaszom:
 Ismerd meg magadat. Nagy ősi törvény. Nem a legkönnyebb feladat. De ha valakit nem mámorosított meg a mérhetetlen pénzvágy s nem vak rabszolgája a hiúságának, akkor a magábaszállás csendes óráiban igenis, ítéletet tud mondani önmaga felett.
 Elsőbben is kérdezze meg a tükrét. Asszonynál tán ez a legnehezebb. Igaz, a színpadi szépségkellékek sok mindent kijavítgatnak. De ha bekövetkezett, a termet elalaktalanodik — ez a vég kezdete.
íme Tetrazini. Hangja, ha nem is régi fényében, de szépségesen csengett. Magassága bátor, biztos. És megöli — ép a veszedelmes Traviatában — az elalaktalanodás. Wiltné esete ellentmond szavaimnak. De azt hallom, más, naivabb idők, lelkesebb idők voltak akkor.
 Mindennél fontosabb azonban a hang!
Ha az énekesnő — főleg a „soprano leggiere” — érzi, hogy fáradság az ének, ha óvatosak a futamok, a staccatok, ha hallja — mert hallja — a hangja csengésének hanyatlását, színehagyását, amikor csak kultúrával kendőzi a hiányokat: akkor itt a visszavonulás ideje.
De meg kell, hogy érezze a közönségen is. Elmaradnak az őszinte, nyiltszíni tapsok, elmarad az a drága halálos csend, amivel hallgatják egy-egy áriáját. Ekkor gondolkodóba kell esnie, nem érkezett-e el a Te órád?
 De igazában az a boldog, szépséges visszavonulás, amikor az énekesnő művészetének teljes érintetlenségében válhat meg a színpadtól. És mehet emlékei mozarti harmóniájával a szabad élet felé. Mert addig rabszolga. A művészet rabszolgája.
 Egy azonban teljesen komolytalan dolog: korhatárhoz kötni a visszavonulást. Akár egy adótisztnél. Elmondok egy kedves történetet.
A nagy Lehmann Lilinek nyáron át Salzburgban énekiskolája volt. Egy alkalommal a tanterem ajtaja előtt egész tömeg ember hallgatódzott lélegzetvisszafojtva. Mindig többen és többen. Csodás énekszó hangzott a tanteremből. „Ki ez az új énekesnő?”, kérdezte az egyik. „Micsoda mozarti kultúra! Micsoda frazírozás!“ mondta a másik. „Milyen szép, meleg kifejezőhang“, áradozott a harmadik. És így tovább. Nyílik az ajtó. A terem közepén ott áll a Mesternő fehér hajkoronájával, fenséges öregségében. Előénekelte a tanítványainak Fiordaligi nagy, nehéz áriáját a „Cosi fan tutte“-ból.
Közel a hetven évhez!

Borsszem Jankó, 1930 március 9.

 

Sándor Erzsi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.