Egy újkori trubadúr

bérházNem visel arany láncot,  selyem-köpenyt, mint a középkor  dalos  lovagjai. Mankó  van a kezében  s rongyos kopott kabát rajta.  Nem a napfényes, virágos  Provence szülötte,  egy magyarországi  falucskában ringatták bölcsőjét. — A Józsefváros  barátságos,  csöndes utcáiban, a Vas-utcában, a Mária-utcában  s  a köröttük fekvő kis kereszt-utcákban,  délutánonkint  gyakran nagy mozgalom támad a konyhákban.  Szobalányok, szakácsnők úgy örülnek, mintha  csak egy egész  ezred huszárság vonulna  be  az udvarra.  Nemsokára megnépesül a  folyosó  fehérnéppel  s  mindenfelől csak az hallatszik :  „Itt a vén koldus !  Jön már az öreg !“  S  az udvarból dal hallatszik,  egy  vontatott mély férfihang éneke, mely még  a  belső szobák lakóit is kicsalja a  folyosóra.  Sajátságos  el-elcsukló rezgő  hang,  mintha  csak  egy  múlt  századbeli, gyöngyházbillentyüs zongora megereszkedett bélhúrjai szólalnának meg. 0  az újkori trubadúr. Rongyos ősz ember, roskadó lábakkal.  Neki  is van apródja, mint a régi trubadúroknak,  de nem  hord  szerelmi üzeneteket, mint a régi apródok ;  már  a legszerelmesebb szakácsnők sem néznek ilyen szempontból a jó öregre. Az  „apród“  egy  hibásszemü  nyurga zsidógyerek, kézen vezetgeti a vén  énekest,  a ki vak mind a két  szemére.  Abból  a  hangból  él a vén koldus,  a mely  még  megmaradt számára múlt idők emlékéül,  persze egy  kis  devalvációval:  a mit azelőtt   aranynyal   fizettek,   most  krajcárral  fizetik.   A   zsidógyerek   szedegeti   föl   a   földre hajított  rézpénzt,  az öreg  számlálgatja  hányszor koppan az udvar köve, hogy az apród meg ne rövidíthesse vak gazdáját. Azután énekel újra egy dalt, sorra énekli a  szerelmes szavú olasz operákat, melyek a régi jó időkben voltak  újdonságok.  Közbe- közbe  elénekel egy népdalt is, de azt  már  csak az avatatlan közönség kedvéért, minden  ambíció  nélkül. Mig énekel, arca kiderül, azután  ismét  elsötétedik és elhallgat,  mintha megakasztaná valami keserűség.  Szomorú történetet  beszélnek  az  öregről, csak ő nem  beszél  arról  soha.  Magyarországban született ő,  de  Olaszországban  született  hírneve. Mint egy nagy olasz opera  baritonistája  kedvence volt a közönségnek, kedvese sok szép signorinának. De ő csak egyet szeretett igazán, egy  kis  ballerinát,  a ki ott táncolt  ugyanannak  az  operának  a tánckarában. Olyan szerelem volt ez,  a  hogy baritonisták nem  szoktak szeretni,  a mely ritkán fakad a kulisszák  mögött.  Nagy  balletelőadás  volt, az opera szünetelt az nap. Egyszerre  előadás  közben bőszült vészkiáltás tört  elő  a  karzatokról, tiz perc múlva egy láng volt az  egész  színház.  A közönség megmenekült, de az előadók nagy része  bennrekedt a láng és  füsttengerben.  A  szerelmes  baritonista berohant a hátsó  színpadi  ajtón,  hogy  kimentse kedvesét. Nemsokára két élettelen testet hoztak ki: a ballerináét  és a baritonistáét. A szép leány teste fekete hústömeg  volt már. A férfi magához tért, de a világot nem látta meg többé: kiégett  mind a kekszemé. Sok év telt el azóta.  A szegény vak ember visszakerült  Magyarországra,  hogy  hogyan,  nem tudni, az öreg nem szeret múltjáról beszélni.  A híres baritonista meghalt ott a tűzben,  lett belőle utcai alak, a kit sokan  ismernek  a  Józsefvárosban, Havas téli napokon, csikorgó hidegben  is beállit az udvarokba. Leveszi kalapját, az öreg  mindig fedetlen fővel énekel, mintha  ezzel  akarná megtisztelni a maga énekét, más már úgy sem teszi.  A hó sűrű pelyhekben hull alá ritkás ősz hajára, de  az  öreg azért énekli tovább  el-elcsukló  hangon :  „Sújt  az átok, mert szerettelek .  . .“

 

Budapesti Hírlap, 1886.október 26.