Díszletfestés

A színházak díszletfestése nem ötletszerűen történik, hanem alapos megbeszélés, tervezés és a szakértők hozzászólása alapján. Az ilyen megbeszélésnél jelen van a szerző, az igazgató, a rendező és a szcenikus.

A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme

A tervező elkészíti — természetesen kicsinyítve — a díszlet modelljét, amely teljesen hasonlít az el­készítendő díszlethez. Az ilyen kis mo­dell alapján tervezik magát a nagy dísz­letet, ami után megkezdődik a díszlet meg­festése, még pedig a következő módon. A műterem padlójára hatalmas vásznat fe­szítenek ki, hogy annak felülete a festés­nél egyenletes maradjon. Ezután enyvezett hegyikréta alapozással kezdik meg a mun­kát, melynek megszáradása után egy hosszú zsinór segítségével megrajzolják a négyzetmétereket. Ezután jön a tulajdon-képeni festés, aranyozással és figurális vál­tozásokkal befejezve. Ha az egész munka megszárad, a megfelelő részeket kivágják.

A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme

Utána megkezdődik az asztalosok munkája, akik a vásznakat »felrámázzák«, azaz lé­cekre kifeszítik. Ez az eljárás magára a kulisszákra vonatkozik. A következő munka kiterjed az u. n. lógó díszletekre, úgy­mint egész ív, fél ív, háttér, hátfal, mennyezet, soffita stb. Mindezek felső és alsó lécezést kapnak és azokat felsodorva szokták beraktározni. A horizont megfestése nagy gondot igényel, mert ez egybefog­lalja a színpad teljes látókörét és szükség esetén, hogy a panoráma artisztikusabb legyen, két oldalt pótló toldalékot kap. Transzparenseket is szoktak alkalmazni a színpadokon, melyek elkészítési módja ab­ban áll, hogy a vászon egyes részeit a díszlettervező utasítása alapján kivágják és helyébe siffónt toldanak, ezt amilin fes­tékkel befestik, feltéve, ha azon a helyen például ablaknak kell lennie, vagy eset­leg tüzet kell rögtönözni, továbbá ha víz­hullámzást akarnak bemutatni, stb.  Elő­fordul az is, hogy a jelenés sötétedést, illetve alkonyodást kíván, ekkor a transz­parens szintén kitünően felel meg rendel­tetésének. Az erdőívek kivágásához még az a processzus is járul, hogy hátul u. n. cérnahálókat varrnak rá (gazé), melyek az ágakat és leveleket takarják. Ha pedig »levegő«-díszletről van szó, akkor sűrítést alkalmaznak, borsótüll és organtin felvarrá- saval. Ilyen módon, midőn már elkészültek a díszletek, azoknak hátfalára felírják, hogy melyik oldalon kell azokat használni. A színpadnak három része van ugyanis, jobb, bal és középső oldala, A M. Kir. Operaházban a jobb oldalt V. 0. jelzés­sel jelzik, ez a városi oldal, L. 0. jelzés pedig azt jelenti, hogy az illető díszletet a bal oldalra (ligeti oldal) helyezik el.

Schwarzer Géza, Művészeti Lexikon 1931.

Mikor kell visszavonulni egy koloratúr-énekesnőnek?


SándorErzsiírta:
SÁNDOR ERZSI
cs. és kir. kamaraénekesnő, a m. kir. Operaház koloratúrprimadonnája


 Azt kérdezi tőlem szerkesztő Uram: mikor kell visszavonulni egy koloratura- énekesnőnek? Hevenyében (igen kedves vendégeim vannak) ez a válaszom:
 Ismerd meg magadat. Nagy ősi törvény. Nem a legkönnyebb feladat. De ha valakit nem mámorosított meg a mérhetetlen pénzvágy s nem vak rabszolgája a hiúságának, akkor a magábaszállás csendes óráiban igenis, ítéletet tud mondani önmaga felett.
 Elsőbben is kérdezze meg a tükrét. Asszonynál tán ez a legnehezebb. Igaz, a színpadi szépségkellékek sok mindent kijavítgatnak. De ha bekövetkezett, a termet elalaktalanodik — ez a vég kezdete.
íme Tetrazini. Hangja, ha nem is régi fényében, de szépségesen csengett. Magassága bátor, biztos. És megöli — ép a veszedelmes Traviatában — az elalaktalanodás. Wiltné esete ellentmond szavaimnak. De azt hallom, más, naivabb idők, lelkesebb idők voltak akkor.
 Mindennél fontosabb azonban a hang!
Ha az énekesnő — főleg a „soprano leggiere” — érzi, hogy fáradság az ének, ha óvatosak a futamok, a staccatok, ha hallja — mert hallja — a hangja csengésének hanyatlását, színehagyását, amikor csak kultúrával kendőzi a hiányokat: akkor itt a visszavonulás ideje.
De meg kell, hogy érezze a közönségen is. Elmaradnak az őszinte, nyiltszíni tapsok, elmarad az a drága halálos csend, amivel hallgatják egy-egy áriáját. Ekkor gondolkodóba kell esnie, nem érkezett-e el a Te órád?
 De igazában az a boldog, szépséges visszavonulás, amikor az énekesnő művészetének teljes érintetlenségében válhat meg a színpadtól. És mehet emlékei mozarti harmóniájával a szabad élet felé. Mert addig rabszolga. A művészet rabszolgája.
 Egy azonban teljesen komolytalan dolog: korhatárhoz kötni a visszavonulást. Akár egy adótisztnél. Elmondok egy kedves történetet.
A nagy Lehmann Lilinek nyáron át Salzburgban énekiskolája volt. Egy alkalommal a tanterem ajtaja előtt egész tömeg ember hallgatódzott lélegzetvisszafojtva. Mindig többen és többen. Csodás énekszó hangzott a tanteremből. „Ki ez az új énekesnő?”, kérdezte az egyik. „Micsoda mozarti kultúra! Micsoda frazírozás!“ mondta a másik. „Milyen szép, meleg kifejezőhang“, áradozott a harmadik. És így tovább. Nyílik az ajtó. A terem közepén ott áll a Mesternő fehér hajkoronájával, fenséges öregségében. Előénekelte a tanítványainak Fiordaligi nagy, nehéz áriáját a „Cosi fan tutte“-ból.
Közel a hetven évhez!

Borsszem Jankó, 1930 március 9.

 

Sándor Erzsi

Ahol tilos a szerelem

radnaidolgozo
Radnai Miklós Operaházi dolgozószobájában

Ahol tilos a szerelem… Előadták a Nemzeti Színházban, életre alkalmazta Radnai Miklós, az Operaház igazgatója.
— Nem fogom tűrni, — mondta az erélyes direktor, — hogy az Opera balettkarában méltóságos és nagyságos asszonyok táncoljanak!
Radnai Miklós a baletthölgyek házassági tilalmát egy százéves szabályrendeletre alapítja. Direkciójának ideje alatt csak egyetlen kivétel volt: Szalay Karola, de rövid idő múlva ő is elvált.
Természetesen érdekes volna megtudni a házassági tilalom alá vetett baletthölgyek véleményét is e kérdésről. A Színházi Élet munkatársa sorra járta a paradicsomból kitiltott primabalerinákat és az Operaház összes szólótáncosnőit. A válasz meglepően egyöntetű volt. A riporternek szinte az a gyanúja támadt, hogy a hölgyek ankéten beszélték meg az ügyet. Az intervjuk többségének lényege ugyanis így hangzik:

Szalay Karola
Szalay Karola

— Tessék elhinni, egy bizonytalan házasság kedvéért nem érdemes elhagyni a színpadot és megszakítani a karriert. Csak ha valami komoly, nagy parti kínálkoznék…
Így derül ki, hogy a legromantikusabb színpadi műfaj, a balett papnői az életben nem is gondolkodnak olyan regényesen. Gyakorlatiasan okos álláspontjuk és a direktor elvei között nincs áthidalhatatlan szakadék. A házasságot nem perhorreszkálják, csak a szegénységet. Szóval nem is olyan veszélyes Radnai direktor tilalma. Sőt üdvös is. Mert ha a balettkar valamely tagja a tilalom ellenére fölveszi Hymen rózsaláncát, legalább megvan az a kellemes bizonyosságunk, hogy az illető hölgy fényes partit csinált. És aki még így is csalódik? Legrosszabb esetben visszatáncol…

 

Színházi Élet, 1935 június 8.

Szalay KarolaRadnai Miklós