Az intők

tóthimreTóth Imre, akinél kedvesebben és úribb módon kevés igazgató tud tekintélyt tartani, az ügyelő mindennapos jelentéseiből fejcsóválva konstatálta, hogy a próbákon gyakoriak újabban az elkésések. A személyes szemrehányást egyelőre túl szigorú lépésnek tartotta. Ennélfogva bevezette az intő-cédulák rendszerét, amelyet a gimnáziumból, vagy reálból mindannyian jól ismerünk. A minap a színház egy-két tagjához hivatalos levél érkezett a Nemzeti-színház igazgatóságától. Intő-cédula volt benne. A cédulán az igazgató igen nyájasan, de viszont egy komoly paragrafusra való hivatkozással inti a tagokat, hogy a próbákon pontos időben kell megjelenni. És mi bizony ki is irjuk, kik voltak a rossz fiuk : eddig Horváth Tutyu, Hajdú Pepi és Mészáros Alajos kaptak intőt. Persze az intő hatása alatt másnap már félórával a próba kezdete előtt ott sétáltak a színház előtt. A rendszer tehát bevált. Ajánljuk minden rendű és rangú igazgatók figyelmébe.

Színházi Élet, 1916. január 16.

Tóth Imre

Kodály Zoltán a Székelyfonóról

szekely1a
Palló Imre és Basilides Mária Operaház: “Székelyfonó” (Vajda M. Pál felv.)

Vasárnap este mutatta be az Operaház Kodály Zoltán „Székelyfonó” című daljátékát. Az új magyar zene világhírű mesterének, a Háry János komponistájának magyar népdalmotívumokból felépített gyönyörű munkáját lelkes örömmel ünnepelte a közönség. Bemutató után felkerestük Kodály Zoltánt, hogy mondjon el egyetmást a Székelyfonóról.
— A színlap röviden Kodály Zoltán daljátékának jelzi a Székelyfonó-t — mondtuk. — A szövegkönyv Íróját egyáltalán nem említi. Azt is méltóságod irta?
— Nem. én csak a keretet csináltam a meglévő dalokhoz. Hogy jobban megértse: a szövegkönyvet én állítottam össze, de egyetlen szó sincs benne, amit ne a legtisztább népköltészet adott volna. Ezekből a népdalokból, amelyeket a cselekmény folyamatossága kedvéért pantomimikus játék köt össze, épült föl a Székelyfonó meséje. Librettóm ilyenformán
nem tart igényt a megszokott operalibrettók plasztikus egységére, inkább sejtet, mint mesél. Talán azt Írhattam volna a színlapra: „Szövegét szerezte a magyar néplélek.”
— Szóval, megjátszatom azt, amit lehet, a többit a hallgatók fantáziájára bízom, illetve . . . megpróbáltam zenében kifejezni azt, amit a daljátékokban prózában mondanak el. Igy aztán kialakult egy eddig ismeretlen műfaj, amit talán próza nélküli daljátéknak nevezhetnénk.
— Hogyan lehszekely1betett volna ezt a színlapon kifejezésre juttatni?
— Megvallom, hosszú ideig rágódtunk ezen az opera igazgatójával. Nem tudtuk pontosan meghatározni a műfajt. Mivel mégis a daljátékhoz áll legközelebb, megegyeztünk, hogy legyen hát daljáték.

— A zene is kizárólag magyar népdalmotívumokból áll?
— A gerincét, az úgynevezett „raison d’être”-t eredeti magyar népdalok adják. Mindegyike egy-egy gyöngyszem. A foglalatot azonban, amely ezeket a gyöngyöket egységes sorrá fűzi, a magaméból adtam. Csak természetes, hogy stílusban és felfogásban Igyekeztem tökéletesen hozzásimítani a magam munkáját az eredeti motívumokhoz.
— Eljárásomat talán leginkább a középkori ötvösmesterek munkájához hasonlíthatnám. Egy sereg drágakő akadt a kezembe. Szép, csiszolt, tiszta, melegtűzű, értékesszekely1 kövek. Ezeket kellett egy drágamívű szelencébe illesztenem. Szeretettel és boldog igyekezettel fogtam a munkához, mert az volt az érzésem, hogy a magyar néplélek művészi megnyilatkozásainak a magyar zene legszebb templomában, az Operában van méltó helyük. Remélem, jó munkát végeztem. És remélem, hogy a Székelyfonó drága, naiv, ősmagyar melódiái rövidesen közkincsévé válnak.

Színházi Élet, 1932. május 1.