Buttykay az Operáról

Buttykay Részletesen megtárgyalta a napi sajtó azt az ankétet, amelyet e hét hétfőjére hívott össze a kultuszminiszter az Operaház ügyében. Egyre több és több hang emelkedett az utóbbi időben az Opera sajnálatos viszonyai miatt, a Hercegkisasszony operett-bemutatója óta pedig éppen ellene fordult a közhangulat a Mészáros-rezsimnek. Ennek a közhangulatnak az eredménye az ankétezés. Meg kell állapítani azonban, hogy az ankétre éppen azok nem kaptak meghívót, akik illetékesen hozzá tudtak volna szólni a kérdéshez. Nem kaptak meghívót Mihálovich Ödön, gróf Zichy Géza, Buttykay Akos, Diósy Béla, Kern Aurél, Csáth Géza, Hubay Jenő, Herzfeld Viktor, Huszka Jenő, Ambrus Zoltán, Gajáry István, báró Dóczy Lajos és még legalább húsz-harminc nevet lehetne felsorolni, akiknek ott lett volna a helyük, akik azonban nem voltak ott.
A Színházi Hét felkereste Buttykay Ákost, a zeneakadémia nagynevű professzorát, hogy egy illetékes faktor véleményét is kikérje az Operaház válságáról. Buttykay a következő érdekes dolgokat felelte nekünk :
— Operaházi válságról talán nem is lehet beszélni. Válság, az valami aktuális dolog, valami elodázhatatlan kátyú, az Operaház pedig az én véleményem szerint semmivel sem rosszabb, mint egy, vagy két év előtt volt. Válságról tehát nem lehet ennyire szó, de a kérdéshez egy igen érdekes szempontból hozzá lehet szólni.
Ha az Operaházzal baj van, annak a publikum az oka. Budapestnek most nincs igazi operapublikuma. Fényes és előkelő közönség kell ide ; a zene ragyogó fényűzési cikke a kulturális életnek, akár egy briliáns. Gyönyörű keretbe kell foglalni, hogy méltóképpen ragyoghasson és a kerettől semmi pénzt nem szabad sajnálni.
Én még élénken emlékszem a Podmaniczky-rezsimre. Az akkori operaesték igazi operaesték voltak. Az ország előkelő világa ott ült köröskörül a fényes páholyokban, az idősebb Andrássy Gyula törzsvendége volt az Opera előadásainak és az Operába járás akkor nemcsak divatos, hanem szükségszerű része volt a társaságbeli életnek. Most sem nem divatos, sem a szükségét nem érzi az a világ, amelyre a zenei életnek támaszkodnia kellene. Az Opera földszintjén unatkozó szabadjegyesek sereglenek össze. A főúri családok elszoktak Pestről ; Saint-Moritzból, vagy a Riviéráról csak a lóverseny csábítja ide őket, a hajdani nagy pesti szezonok lejártak már.
A kulturális élet egyéb terén is félreismerhetetlen ez a pangás. Piktor, író, muzsikus mind nem találja meg a nagyközönséget. A publikum nem érez kulturális szükségleteket. Az ízlés idők folyamán nemhogy fejlődött volna, hanem süllyedt és differenciálódás helyett egyenesen eltompult. Ezzel természetesen együtt jár a művészi élet adminisztrációjának képtelen helyzete. Nálunk a művészet szabadsága halott frázis csupán. Tervek, szép alkotások, egyéniségek, elismerések a száraz hivatali láncolat mindmegannyi retortáján mennek keresztül. Hogy az Operaházra térjek vissza : itt számtalan kérvény, átírás, elintézés, iktatás, tanácskozás és egyéb hivatali funkció sokkal gyengébben tudja elérni azt, amit bármelyik német városka operájának az intendánsa egy gáláns gesztussal elintéz.
Az Operaház ügyében ezért látok én inkább sajnálatos szociális tünetet, semmint személyek kritizálásának és latolgatásának szükségét. Az ilyesmin pedig ankétezés sohasem segített. Apró viták helyett egyetlenegy nagy mondat illik ide : más társadalmat kérünk . . .

Színházi Hét, 1911. január 29.

Buttykay Ákos

A cadixi történet

 

II. Izabella
II. Izabella

A cadixi történetről így ír a’ Messager azon várasból november 20kán költ levélszerént : Tegnap estve az olosz játékszínen a’ Stranierát adván-elö, világosítva volt a’ színház és tömve, mivel II. Isabella ifjú királynénak név napját innepellék. Az első felvonás után Isabella hymnusát akarták énekelni, de a’ publicum nagy lármával kívánta a’ Riego hynjnusát; ’s nagy zugás lévén, Vidart Domingo, cadixi polgári kormányzó, kinek gondolkodás módja a’ várasi népnél kétség ala jött, kihajlott loge-jából , ’s nyers szóval ezeket monda a’ publicuinnak: Akarom, hogy az általam parancsolt hymnust énekeljék, azért hallgatást és mérséklést parancsolok! Ez annyira felmérgesítette a’ nézőket, hogy a padokat törni, szaggatni kezdték, ’s darabjait a’ kormányzó logéjára hányták ezen szókkal: Gyalázatos áruló , halj-meg ! De a’ kormányzó nem hagyta el logéját, hanem katonák után küldött. A katonai kormányzó küldött is , de azon utasítással , hogy a’ népet ne ingereljék ; mi Vidart- nak nem tetszett. — Most éneklé a’ publicum a’ Riego hymnusát. A’ második felvonás egy negyed óra alatt elvégződött; vagy is inkább nem játszottak , mivel a’ lárma és zugás miatt szóhoz sem jöhettek. Játék végével több, kö- penyegbe burkolt csoportok állottak a’ kimenetelnél, hogy a’ kormányzót megvárják ’s bőszzut álljanak rajta; de ez mind addig a’ játékszínben maradt, míg mindenik csoport széljel oszlott.— Azon nap, éjfélkor. Ma estve a’ del Valone játékszínen egybegyüll számos közönség a’ darab elkezdése előtt kívánta hogy a’ Riego hymnusát énekeljék. Ezen kívánságnak engedni kellett, mind a’ mellett is ,hogy a játékszín elött két osztály gyalogság állott! ’s ez is végre egyetértve a’ közönséggel énekelte a’ csufondáros hymnust. A’ játék alatt a’ tyran szerepét játszószínészt nem engedte szóhoz jőni a’ közönség, valahányszor megjelent mindég ezt kiáltván : Le az árulók és tyranokkal! Később egész tömegben a’ polgári kormányozó háza elébe mentek , hogy kicsufolják, hanem a’ cselédek jelentésire hogy a’ kormányozó nincs otthon, megelégedtek azzal hogy ablakait kövekkel bevertek; ’s ezután az olosz játékszínbe mentek, meglátni, valyon Vidart ott van e’. Hanem már ekkor a’ katonai kormányzó elküldte volt a’ katonákat, kik után nem engedték hogy a’ nép bémenjen a’ színházba, ’s kívánta azt elszéleszteni. Az ifjak ezután csoportokban jártak az utszakon, énekelték a’ Riego hymnusát, ’s a’ lámpásokon töltötték bosszujokat. Miután lassanként lécsendesettek.

 

Erdélyi Hiradó;  Kolozsvárt.  Kedden Januarius 6dik napján, 1835.

 

Riego-himnusz