Hettyey Arankának – a bujdosó erdélyiek.

Hettyey Hétfőn este a Nemzeti Színházban megható jelenet játszódott le. Hettyey Aranka játszotta az estén Elektrá-t teljes sikerrel és amikor a sophoclesi-dráma véget ért, a művésznő öltözőjébe hatalmas koszorút, nemzeti színű szalagján ezzel a felírással: “Hettyey Aranka – Elektra – A bujdosó erdélyiek”. Hettyey Aranka éveken át volt a kolozsvári Nemzeti Színház hősnője és az erdélyiek akkor fogadták szeretetükbe. Ez a szeretet nyilvánult meg most ezzel a virágos, amely könnyekig meghatotta a művésznőt. A “bujdosó erdélyiek” természetesen végig nézték volt az Elektra előadását és Hettyey Aranka ünneplésében lelke szeretettel vettek részt.

8 órai újság, 1924 október 30.

 

Hettyey Aranka

Soványak és kövérek

sovikPáris egyik színházának nézőterén legközelebb teljesen új fajta és eredeti széksorokat fognak felállítani.

Olyanokat, melyekben az egyes székek ülőkéje különböző nagyságú lesz. A színház igazgatója ugyanis kamatoztatni kívánja azt az egyszerű tapasztalatot, hogy a színházba – kövér és sovány nézők járnak. Már pedig a soványak számára nem kell olyan kényelmes hely, mint a kövérek számára. Ezért három féle szélességű hely lesz a nézőtéren: egy a nagyon kövérek, egy a félkövérek és egy a soványak számára.

Mivel pedig hosszú és állandó megfigyelés után kitapasztalta a találékony igazgató, hogy  a párisi színházi közönség nagyobbára sovány urakból és karcsú hölgyekből áll, hát ezen a nézőtéri újításon jócskán fog nyerni. Mert ezentúl sokkal több ülőhely lesz a színháza nézőterén, mint volt eddig.

Színházi Lapok, 1909. október 21.

 

A gyilkos

– Hajsza a színház körül. –

Szombaton éjszaka érkezett a színházak tájékára annak a rémes gyilkosságnak e híre, a melynek az áldozata Szilasi Adolf, a tettes pedig Liszkay István szininövndék. A detektívek hozták a színházakhoz  a rémhírt és mindenfelé keresték a gyilkost, mert tudták, hogy az áldozat leginkább színinövendékek társaságában élt. Kinyomozták azt is, hogy állítólag egyik barátja volt a szerencsétlen embernek egy Boross nevű színinövendék. Ezt kellett tehát felkutatniok. Csakhamar kinyomozták, hogy a Rákosi Szidi iskolájába jár egy Boross nevű növendék.

BorossendreA Királyszínház környékén álltak tehát lesben, de hiába. Jóval az előadás után felcsengették a Csengery-utczában a Rákosi-iskola gondnoknőjét és elmondták neki miről van szó.

 -Ismeri Borosst? – kérdezték tőle.

 -Oh, hogy ne ismerném, – felelte rémülten és álmosan a legjobb álmából felvert asszony.

-Hol lakik?

– Nem tudom, de menjenek el a színházi portáshoz, ő talán tud felvilágosítást adni. – Felköltötték tehát  a portást:

 – Boross színésznövendék czímét mondja meg!

 A portás nagyon álmos volt – már jóval éjfél után volt – és csak ennyit motyogott:

 – Boross? Boross? Lakik Dohány utcza 96.

Nosza eliramodtak a detektívek a jelzett czím alá. Becsengettek  a kapun:

 – Itt lakik Boross? – kérdezték izgatottan.

 -Itt.

 – Gyorsan keltsük fel. Detektívek vagyunk!

És ezzel felrohantak az első emelet 7. szám alá és bezörgettek az ablakon. Negyedórai zörgetés után nagynehezen kinyílt az ajtó és hálóköntösben, fehér sipkával a fején, gyertyával a kezében, mint az operettekben szokás, megjelent a keresett színésznövendék helyett – Boross Endre, a Királyszínház népszerű komikusa…

Színházi Lapok, 1909 október 19.

Boross Endre

Claque. (klakk).

Néró császár
Néró császár

Szervezett és fizetett tapsoló emberek (claqueurs, klakkör) neve a színházakban. A claque megalapítója Neró császár, ki a római Amphitheatrum- bán 5000 erőteljes fiatalembert fogadott, hogy őt tapsolják és akik fényes fizetést húz­tak és elegáns öltözetet, gyűrűket és egyéb ajándékokat kaptak a császártól. A »Hasznos Mulatságok« Bérlett tapsolóknak ne­vezi a claqueur-ket.

Párizsban 1820-ban Assurance des Suc- cés Dramatiques című társaság alakult, amely azt tűzte ki céljául, hogy darabokat sikerre visz. Természetesen, csak azokat, amelyeknek sikerét nála jó pénzért meg­rendelték. A társaság vezetője Sauton volt. A megrendelőnek be kellett jelentenie, mely jelenetek után kíván tapsot, neve­tést, vagy könnyezést. Azt is meg kellett mondania, hol kívánja a nagy jeleneteket és hol kulmináljon a siker.

A claque-vezér a nézőtér minden részén elhelyezte a maga embereit. Az ő intésére csattant fel a taps, tört ki a kacagás, vagy indult meg a hápogásszerű könnyezés. A leghíresebb klakkvezér Dávid papa volt. 1883. december havában halt meg, ki-lencvenegy éves korában. Utódja Fournier lett, aki hat színháznak szállította a sikert. 1890-ben halt meg és több millió frankot hagyott örököseinek.

Olaszországban még mindig divatban van, sőt fontos szerve a színháznak a meg­fizetett klakk. A klakkhoz tartozó tagok ismertetőjelül egy halottfejjel ellátott gyű­rűt viselnek az újjukon. A művész föl­lépése előtt néhány nappal megjelenik a művésznél a klakk egyik vezetője, meg­állapodik vele a fizetendő tiszteletdíjban és megbeszélik a taps-programmot, ami annyit jelent, hogy pontosan megjelölik azokat a helyeket, amelyekét a klakknak tapssal meg kell szakítania. A tiszteletdíj a föllépő művész híressége szerint válta­kozik ezer és ötvenezer líra között. Caruso- ról beszélik, hogy mikor utoljára föl­lépett a milánói Scala-ban, ötvenezer lírát kért tőle a klakk főnöke, mire Caruso tiltakozott az összeg nagysága ellen és azt mondta, hogy nem fizet semmit, neki sikere lesz klakk nélkül is. Erre az esti föllépés alkalmával irtózatosan megbukott és kifütyülték. Az olasz színházi köröknek nincs is szándékában szakítani a klakk- rendszerrel, mert szerintük ez okvetlenül szükséges a közönség hangulatának fokozá­sára.

B erlinben 1911-ben claque-gépet talált fel egy színigazgató. A megtapsolandó énekszám után a rendező egyszerűen igazít valamit ezen a gépen és erre lelkes taps­vihar hallatszik.

Nálunk 1863. április havában honosí­tották meg a claque-rendszert a Nemzeti Színházban. Azonban e reformellen ki­kel a Hölgyfutár, s a következőket írja április 30-iki kelettel: »A Nemzeti Színháznál egy idő óta tapsoncok vannak al­kalmazva. Szép! Csakhogy Pest nem Paris, — itt bajosan fogja magát feltartani — mert itt nem lehet a közönség szemébe port szórni!« A M. Kir. Operaházban Weidinger Henrik volt a claque-főnök, Megh. 1910. dec. 11. Becsben, a Burgtbeaterbem 1886. jan. havában Wilbrandt igazgató beszüntette a fizetett tapsoncok működését. A bécsi udvari opera claqueurje Schöntag volt. Megh. 1898. máre, 23-án.

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931.

Akiről nem emlékeztek meg az Operaház jubileumán?

 

Weidinger Henrik
Weidinger Henrik

Ott ült a balközép utolsó széksorának szélén. Soha nem lankadó figyelemmel hallgatta az előadást és dirigálta zenekarát, amely több tagból állott, mint az Operaházé. Ez a zenekar a nézőtéren helyezkedett el és nagy számmal a magasabb régiókban, ott, ahol a harmadik emeleti karzat, a zeneakadémiai növendékek páholyaiba torkollik. Ha fejét megbiccentette:  felzendült a zenekar ordító fortisszimója, megdördültek az óriási tenyerek, viharos brárvók reszkettették meg a csillár üvegeit, sőt némelykor lábdübörgés alatt is remegett a karzat. Weidinger bácsi pedig, az operai klakk dicsőséges vezére, büszkén és gőgösen élvezte a sikert. A sikert amelyet ő vetett el és az énekesek arattak és amely olyannak halott, mintha igazi siker lett volna.
Weidinger bácsi missziót teljesített Budapesten. Klakörjeivel beleszuggerálta a budapesti közönségbe, amely akkoriban még Dankó Pistánál és Patikárius Ferkónál tartott s nem nagyon kedvelte a Drechsller-palotával szemközt fekvő műintézetet, beleszuggerálta klakkörjeivel a fanyar és csak nehezen meghódítható közönségbe, hogy az Operáért lelkesedni lehet, sőt: kell!
Mielőtt erre a nemes hivatásra adta volna magát Weidinger bácsi, pesti nagykereskedő volt és híres „jótálló”. Művészekért és művésznőkért állt jót és ez nagyon sok pénzébe került. Amikor pénzzel már nem segithette a művészeiket, beállt hírnevük heroldjául és hetven esztendős koráig, amikor is elragadta a tüdőgyulladás, kitartott híres posztján, a balközép utolsó sorának szélén.
Ha régi hirlapoklban azt olvasod, hogy X. művész úr áriája után viharos taps zendült, vagy Y. művésznőt percekig ünnepelte nyílt színen a közönség, gondolj Weidinger bácsira nyájas olvasó, akit az Operaház negyvenéves jubileumán már mindenki elfelejtett.

Színházi Élet, 1924. október 5.