Caruso utóda

Benjamino Gigli
Benjamino Gigli

A Reggel-nek jelentik Berlinből: Benjamino Gigli, aki a berlini Operában vendégszerepel és a legviharosabb sikereket aratja a sajtóban és a közönség legszélesebb rétegeiben, tegnap több újságíró társaságában igen érdekesen nyilatkozott önmagáról. Az egyik újságírónak arra a megjegyzésére, hogy őt tartják Caruso utódának, a művész így felelt: “Kérem ne befolyásoltassa magát az ilyen megjegyzésektől se az egyik, se a másik irányban. Én nem akarok senkinek az utóda lenni. Nem akarok senkit fölülmúlni, nem akarok senkinek a nyomdokaiban haladni. Én magamért akarok valamit alkotni, hogy boldog lehessek, ha én, Gigli valamikor éppen csak Gigli leszek”. Benjamino Gigli most 32 éves és Anconában született. Gyógyszerésznek indult, de ez a mesterség nem tett jót a tüdejének, mert a pilulák készítése közben sok mérges port kellett nyelnie. Első zenei inspirációit az öszvérhajcsároktól nyerte, akik a patika ablakai alatt dalolva hajtották előre az állatokat. Ilyenkor ő maga is énekelni kezdett és addig énekelt, míg a gyógyporoktól köhögési rohamot nem kapott. A patikában hallotta őt a város lelkésze énekelni, aki az első hallás után arra kérte Giglit, hogy a legközelebbi vasárnap énekeljen a templomban. Ez volt az első sikere. A lelkész ettől kezdve szemmel tartotta és ahol csa lehetett, a nyilvánosság előtt szerepeltette. Faluról falura járt vele és Giglinek mindenütt énekelni kellett. Végre Rómába érkezett, ahol zenét és zenetudományt tanult. Itt lépett fel előszőr mint operaénekes. Gigli nős és két gyermek apja.

 

A Reggel, 1924. június 23.

Beniamino Gigli

Népopera

sirota_gA ma esti évadzáró előadáson mutatkozott be Birnbaum Zdiszlav karmester szerződtetési célból. A Drezdában elszerződött Reiner Frigyest akarja vele a színház vezetősége pótolni. Birnbaum a “Bűvös vadász”nyitányát, a “Parsifal Mesterdalnok” és Tannhauser előjátékait  és a fiatal orosz származású karmesternek sikere volt. Stílusos, színes dinamikai árnyalásai jó muzsikust árulnak el. A zenekarhoz van érzéke, de vajjon mint opera-dirigens a színpadon az énekesekkel is tud-e bánni, arról ma még nem győződhettünk meg. Az est másik szereplője ismét Sirota Gerzson volt. A varsói főkántor igénytelen hangja, modoros éneklése ujólag beigazolta, hogy Sirota nem valami nagyszerű énekes. a közönség a karmesternek sokat tapsolt, a főkántor azonban már kevesebb sikerrel küzdött a babérért.

Pesti Napló, 1914. 06.16.

Sirota Gerzson

A Szemere-pár

SzemereNagyságos asszonyom, aki az Opera egyik földszinti páholyából szokott rajongani a fess Szemeréért, valamint ön is, kisasszony, aki opera-kivonatokat zongorázván otthon, Szemeréről álmodozik, — vegyék tudomásul, hogy ezentúl minden gyengédség, amellyel a kitűnő művészre gondolnak, reménytelen. Szemere Árpád megházasodott. A felesége Lafranko Mariska, aki budapesti úrileány, mindenkit megelőzött. Ő lett az a boldog menyecske, aki Szemere Arpádnénak írhatja alá a nevét. Sőt akik ismerik, azt mondják, hogy a mondatot meg is lehet fordítani : Szemere Árpád az a boldog ember, aki ezt a szép és bájos úrleányt az oltár elé vezethette.

Színházi Hét, 1911 június 11.

Szemere Árpád

A kritika irányító hatása

szarvasiMidőn valamely művészi alkotás napvilágot lát, midőn sajátságos, vagy éppen bizarr ruhában a nagyközönség árgus szeme elé bátorkodik, megindul a vita, vajjon szép volt-e tényleg, ízléses e, hozott e valami újat s ha igen, úgy érdekes-e is az. Mindezt az u. n.
hivatásos kritikának kellene eldönteni, annak volna feladata e kérdéshalmazra kielégítő feleletet adni és irányító hatását feltétlenül érvényesíteni. A gyakorlati élet ebben a tekintetben azonban egészen másról oktat ki. Nem célunk e helyen a kritika céljával, annak mibenlétével foglalkozni. E lap szűk kerete, célja és iránya ebben a tekintetben is a kérdés tárgyalásának gyakorlati tervére szorít. És ha ebből 3 szempontból nézzük a kritikát, mindjárt az elején meg kell állapítanunk, hogy máról-holnapra nem születnek egyöntetű,
helyes nézőpontból, tárgyilagosan felfogott bírálatok. Mert valamely tekintetben kiváló műnek szintén időre van szüksége, míg a hivatásos bírálók lelkében férhetnek, különösen azoknak a műveknek, melyek jelenük szellemén, felfogásán, nézetén vakmerőn felülemelkedve próféta szemekkel a messze jövőbe látnak, és hihetetlen eszmék
nagyszerű megvalósulásáról, eljövendő harcok zsibongó győzelméről festett ragyogó álomképet. Irodalomtörténetünk számos ily esetről számolhat be. Az is igaz azonban, hogy ilyen művekkel csak ritka esetekben lehet dolgunk, de azért még sem csökkenti állításunkat, ha azt mondjuk, hogy a kritikának igen sokszor fel kell emelkedni a műhöz.
A gyakorlati életben széltében hosszában, különböző sajtótermékek hasábjain megjelenő bírálatoknak a nagy változatosság mellett azoknak sokszor homlokegyenest való ellentétessége ötlik szembe. Aminek oka egyéb nem lehet, mint ama külömböző egyéni felfogások, melyeken keresztül úgyszólván átrostálódtak a vélemények. Mert minden
egyéniség sajátságos szemmel mást és mást lát. A dolog mindnyájunknak nem egyformáknak tűnnek fel, hanem annyiban ütnek el egymástól, mint amennyi külömbözőséget képesek az egyének lelkünkből a látottaknak kölcsön adni.
Szinte azt mondhatnók, hogy ez olyan mint a szemlélt tárgyra külömböző oldalról
eső más és más színű fénysugár, mely külömböző világításban majd ezt  majd amazt a részét emeli ki a látott jelenségnek. A napi kritikának jellemzett okból származó különfélesége, ellentétessége tehát nem alkalmas arra, hogy a közönség Ízlését irányítsa, hanem a legnagyobb zavarban lenne, ha ez után kellene elindulnia. Amiből egyenesen következik, hogy a bírálók ilynemű törekvése a pusztában elhangzó
kiáltó szó csak. Á nagyközönség nem vezetteti magát ebben a tekintetben, hanem korlátlan szabadsággal halad a maga útján és nem azt a darabot nézi meg, melynek a napi kritikája jó, vagy rossz, hanem azt, amelyik — tetszik.

Szarvasi Színházi Újság. 1910. szeptember 16.