MÁRKUS EMÍLIA OTTHONÁBAN

MÁRKUS EMÍLIA HŰVÖSVÖLGYI VILLÁJA
MÁRKUS EMÍLIA HŰVÖSVÖLGYI VILLÁJA

Távol a nagyváros gőzös levegőjétől, meszszenyúló hegyek mellett a széles, illatos rét vidám kankalin virágai kaczérkodnak a ra­gyogó égboltozattal, köröskörül a pompázó nyár gyönyörűsége s a kies Hűvösvölgy el­bűvölő magányossága öleli át az odaérkezőt, a mint a kanyargós út szélén halad fel a zöldelő fáktól sötétlő Hidegkúti útra. De a nagyvárosi kultúra ide is eltévedt. Jobbra-balra modern stílusú villák emelkedtek a mesterien rendezett parkok mögött s bizony igen gyakran durván megtöri a szépséges út csendjét egy-egy autó lihegő pöfögése.

Az ötvenegyes fekete vasrácsos park köze­pén, egyedül büszkén áll egy ó-római stílusú villa. Elbűvölten bámuljuk a nagyszerű archi­tektúrát s a mint megakad a szemünk a be­járó klasszikus márványoszlopain, önkéntelenül a római Campagnában képzeljük magunkat. Mintha a régi klasszikus világ valamelyik cso­dás palotáját varázsolta volna ide a budai he­gyek közé valamelyik jókedvű Isten, hogy jus­son nekünk is valami a ragyogó ó-római kor művészetéből.

A HALL
A HALL

Nem közönséges lakója van a villának. A mi nagy drámai művésznőnknek, Márkus Emíliá­nak nyújt stilszerű hajlékot a klasszikus al­kotmány, a melyet a kényes és linóm artisztikus ízlésű művésznő óhajára, a római Campagno klasszikus stílusában terveztek meg Jansky Béla és Szivessy Tibor műépítészek.

A belső millieunek ragyogó lelkében Márkus Emília gazdag és sajátos egyénisége csillan fel. Ő nemcsak a színpad, hanem az otthon művésznője is. A mint a két klasszikus már­ványoszlop között befelé megyünk, egy gyö­nyörű hallba találjuk magunkat. Négy már­ványoszlop fog körül bennünket s ugyancsak márvány padlózatán gyönyörű süppedő per­zsaszőnyegek fogják fel lépteink neszét.

Csupa finomság, előkelő művészet e ra­gyogó otthonnak minden egyes zúga. Az elő­csarnokból egy nagy fekete tölgyfalépcső vezet fel az emelet karzatára, a hol a nagy mű­vésznő otthoni próbáit szokta tartani. Széjjel­nézünk. Három fekete faragott velenczei láda szolgáltatja az ülőhelyet s a sarokból egy ezüstözött hintaló kaczérkodik velünk; a firenzei Viscontiaké volt a XVI. században.

Innen átmegyünk egy szépséges télikertbe ; gyönyörű színes azaleák virítanak ki a pálma­erdők sötétjéből, és a tömérdek fehérbóbitás jázmin hódító illata teli lehelte a levegő athmospheráját. Mintha egy ragyogó földi para­dicsomba tévedtünk volna be, úgy elfog ben­nünket a hangulat. Nem akarunk mozdulni innen, a lábaink gyökeret vertek. A mint így elmélázunk, az illusztris asszony beszél hozzánk kedvesen, közvetlenül az ő megszokott linóm modorában. Annyi melegség van a hangjában és rengeteg nagy érzések törnek fel lelke mé­lyéből, a mint magáról a művészetről beszél.

A MŰVÉSZNŐ FÉKJÉVEL A VILLA BEJÁRATÁNÁL ÉS A SZALON
A MŰVÉSZNŐ FÉRJÉVEL A VILLA BEJÁRATÁNÁL ÉS A SZALON

A zongoraszobában megmutat nekünk egy csodaszép ó-kastiliai függönyt, a melynek pár­ját a Louvreban őrzik, Pulszky örökéből ma­radt a nagy művésznőre a horribilis értékű füg­göny és az ö nagy művészi érzéke stílszerűen helyezte azt el gyönyörű otthonában.

A szalon renaissance kandallóján egy eredeti nagyértékű Donatello fejben gyönyörködünk, de e műkincsen kívül a kanapé felett meg­pillantunk egy csodaszép olajfestményt, Tizian fehér kutyáját. Áhítattal állunk meg a hal­hatatlan mester képe előtt és ismét az az érzés járja át lelkünket, a mely érkezésünk­kor ott künn a pompás kertben, a midőn meg­pillantottuk a klasszikus oszlopokat. Nem! Mi most nem vagyunk itthon, mi künn bolyon­gunk valahol a római Campagnában.

Az ebédlőn keresztül visszajutunk az elő­csarnokba, de útközben találkozunk magyar művészettel is. Egy nagy Lotz képen kívül Rippl-Rónai érdekes festménye, a Márkus Emi­lia szőke hajú feje néz reánk nagy búzavirág­kék szemeivel.

AZ EBÉDLŐ - Balogh Rudolf felvételei
AZ EBÉDLŐ – Balogh Rudolf felvételei

A művészi hajlékban kellemes, finom tónus ömlik át s lelkűnkben különös érzéseket fa­kaszt. Elénk varázsolja Márkus Emilia hatal­mas alakításait, az ő utánozhatatlan nagy mű­vészetét. Ilyennek képzeltük el az ő tűzhelyét, a hol a művészeten kívül a melegség és sze­retet is körüllengi az otthont az illusztris mű­vésznő közvetlen egyéniségével. A mint kifelé megyünk, gyönyörű fehérszőrü macska jön fe­lénk, virgoncz ugrással úrnője mellett terem s hízelkedve simúl a háziasszony fekete selyem szoknyájához. Márkus Emília kedveskedve szól rá a kis állatra s szelíden megdorgálja csin­talan viselkedéséért.

Künn vagyunk ismét a kertben. Karcsú ró­zsafák ágain zöld levelek bóbiskolnak az ifjú tömör bimbók kaczérkodására. A késő délután magával hozta a Hűvösvölgy megszokott csend­jét s felénk kergette a kankalinos rét isteni muzsikáját, hogy körül zizegje ennek a saját­ságos asszonynak klasszikus hajlékát.

Kovács Lydia, Vasárnapi Újság, 1913. július 13.

Ügyelő, mint ügyelő

kiraly-szinhazA kis gróf szereposztásában van egy érdekes véletlen — talán nem is véletlen — amit avatatlan ember nem igen vesz észre. Az első felvonásban ugyanis felvonul a kültelki szinház egész művészszemélyzete s ezek között az ügyelőt — Havy bácsi, a Király-Színház népszerű ügyelője játssza. Nem lehet tagadni, hogy Beöthy László szereposztó ötletessége természethűbb alakítót aligha talált volna az ügyelő szerepére. Ez az érdekes azonosság természetesen nem maradhatott tréfa nélkül. Mindenki tudja, hogy az ügyelő a kulisszák mögött a szereplőkre ügyel, hogy le ne késsenek a jelenésről. Havy bácsi ebben a tekintetben minta ember. Emberemlékezet óta senki sem késett le a jelenéséről az ő keze alatt. Mélyen megdöbbenthette tehát Stoll Károly, mikor Havy bácsi akulisszák mögött álldogált és ő rémülten rákiáltott :

— Lekésted a jelenésedet !

Havy bácsi életében még így meg nem ijedt. Horribile dictu : egy ügyelő lekéssék a saját jelenéséről. . . .

Színházi Hét, 1911 szeptember 16.