AZ UJAK – A három jómadár

3jómadárÖnök még bizonyára emlékeznek a  Lumpátius vagabundus három pompás csirkefogójára, akiknek mulatságos csínytevésein már a nagymamáink is igen jóízűen kacagtak vala. Nos, ezt a pompás bohózatot mintha csak az Ujak csoportjának három ragyogóan elmés és pompás tagjára készítették volna, akikkel most lesz bővebb alkalma megismerkedni a közönségnek. A három jómadár, nevezetesen: Gózon Gyula, Kabos Gyula és Virányi Sándor, az itt alkalmazott sorrend szerint a Népopera, Király-színház és Vígszínház új művészei, valamikor együtt kezdék pályafutásukat és ha visszamegyünk életük fonalán, hát megtaláljuk őket Polgár színtársulatánál valahol Nagybecskereken, ahol mind a hárman ugyanazt a derék özvegyet hitegették, hogy elsején pontosan kifogják egyenlíteni a két havi házbértartozást. Mert akkor még olyan idők jártak a kitünö hármas feje fölött. Minden kincsük a fiatalság volt, továbbá a művészet és a jókedv, amely utóbbiból mindenesetre több volt nekik, mint a pénzből. A lakótársak persze nem búsultak ezen a csekélységen, hanem annyi tréfát követtek el hármasban, hogy bízvást könyvet lehetne írni apró csínyjeikből. El is nevezték őket a Lumpácius után ,,a három jómadár”-nak. Azóta persze különvált utakon jutottak mindig közelebb a boldoguláshoz. És most a lakótársak itt vannak Pesten. Gózont már ismeri a közönség a Nagy Endréből de országos népszerűsége már nem késik soká, hisz a Budagyöngye című pompás, finom muzsikájú operett az ő személye körül forog. Kabos és Virányi szintén hamarosan ki fognak lépni a névtelenség homályából (hiszen már is beszélnek róluk és sokat várnak tőlük) és nem adunk neki egy hónapot, a három jómadár megtollasodik itt a fővárosban.

Színházi Élet, 1913. szeptember 6.

Most spectáculum kell, instrumentatioval, gruppirungok, és decoratiokkal.

charivarySzínházak

Nemzeti. Ismét egy két classicus darab merült fel a nemzeti színház egén, vagy huszonöt néző mulattatására. Hadjuk el édes Jánoskám a classicumokat ilyen forradalmi időszakban.

Mi minket illet, mi czélszerűnek tartjuk ilytén időben a classicumokat a Mamelukoknál is, de nálunk, oh nálunk irtózik a publicum mindentől a mi nagyszerű. Most spectáculum kell, instrumentatioval, gruppirungok, és decoratiokkal.

Operáink valóban élvezetesek, egykét énekes és énekesnő hiányát azonban nagyon érezzük főleg Mártában.

A chorust meg nem tudom mi az ördög lelte napról napra kedvtelenebb, és gyengébb. Talán persequalják ezeket a fiúkat és leányokat. Ezt azonban nem akarjuk hinni, a zsarnokság ilyen ideőszakban panganétot érdemelne. […]

 

Charivari, 1848. július 22.

Dekatlonbajnok és pilóta volt az operaház új tenorfelfedezettje

Járay József
Járay József

A Zeneakadémia idei énekes terméséből messze kiemelkedik egy ifjú tehetség: Járay József. A közönség mindig nagy ünneplésben szokta részesíteni a vizsgázókat, de Járay sikere rendkívüli volt. A tombolás, és taps inkább emlékeztetett egy külföldi félisten vendégszereplésére, mint növendékelőadásra. Gyönyörű, puhán hajló, meleg tenorja nem csak a közönség lelkéhez találta meg azonnal az utat, de a komor kritikusi füleket is meghódította. Érezmi ezen a hangon a csiszoló kéz gondos munkáját, nem hiába Székelyhidy Ferenc dr. tanítványa. De ami még a szép hangnál is ritkább tenoristáéknál: Járay 180 cm magas atlétatermet.

Meg is kérdeztük, mit sportol.

-Már kisgyermek koromban elkezdtem atletizálni, később a magyar dekatlon-bajnokságban második helyet értem el és vagy kétszáz érmet is nyertem. Ezen kívül vizsgázott pilóta is vagyok.

– Beszéljen valamit magáról.

– Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy sikerült a vizsgám. Nagyon féltem, hogy izgalmamban – hiszen ettől az egy naptól függ it minden – nem fogom teljes tudásomat megmutatni, de hála Istennek, minden remekül ment. Márkus László szerződtetett és ez annál is értékesebb, mert az idén én vagyok az egyetlen a végzősök közül, aki operaházi tag lett. Tele vagyok ambícióval. Tanulni, fejlődni akarok.

(sch. a.), Film Színház Irodalom, 1941. július 4-től 10-ig

Fütty

Schodelné (Klein) Rozália
Schodelné (Klein) Rozália

– a színházban Racine szerint 1680-ban hangzott el először az »Aspar« c. tragédia első előadásán, míg az »Anecdotes dramatiques« e. munka szerint Corneille »Le Báron de Frondiéres« c. vj. premiér- jén, 1686-ban. Nálunk Kolozsvárott 1806. máj. elején egy német ballet-társulat idé­zett elő füttyöt a színházban. Igazgató: Reimvarth volt, aki a színlapon így hir­dette a ballétjét: »Ein Zigeiner, oder der Teiffel und seine grossmutter, ein ungarisches Charakter-Ballet«. Ugyancsak Kolozsvárott történt, hogy egy ácslegénynek 1887. máj. 1-én, a »Mikádó« c. operett előadásán felhangzott sok taps nem tet­szett és ezért — füttyentett, hogy ezzel a tapsolókat elhallgattassa. A Nemzeti Színházban is elhangzott már a tüntető fütty. 1840. dee. 6-án a »Borgia Lucretia« előadásán Bognár Ignác hamisan énekelt, e miatt eokan zúgolódtak’. Schódelné azonban pártját fogta kollegájának és a közönség kegyeibe ajánlotta, sértő ¡módon, mire pisszegni kezdtek. Erre Schódelné így szólt öklét fenyegetve: »Kí­gyók közt énekelni nem lehet!«… Erre éles füttyentések válaszoltak. Két év múlva újra füttyentenek a Nemzetiben. 1842.’febr. 19-én a »Baléj« e. opera került színre Carl Henriette porosz udvari éne­kesnő vendégfelléptével. A német szó tün­tetésre adott alkalmat. 1846. okt. 28-án ugyancsak a Nemzeti Színházban kifü­tyülték a rossz közzenét. 1863. febr. ha­vában a pesti német színházban a »Pénz lovagjai« c. darabot fütyülték ki. 1874. jan. 13. ismét fütyültek a Nemzeti Szín­házban, »Faust« opera előadásán, midőn Szigethy Ede operaénekes lépett föl, de a várakozásnak nem felelt meg; erre az erkélyen három úr elkezdett élesen fü­tyülni. (gr. Esterházy Miklós, báró Bal- dáesy és gr. Bissingen voltak az illetők.) A rendőrség csak az utóbbit büntette meg 50 írtra, a két előbbi — elutazott a fő­városból. Érdekes, hogy a rendőri bün­tetést megfellebbezte a gróf és a belügy­miniszter feloldotta a rendőrség végzését azzal indokolva, hogy: »a füttyentés csak a nemtetszésnek egyik nyilvánulási módja, ettől pedig a közönséget eltiltani nem le­het.« (Délfranciaország Cette városában 1885. nov. havában egy Vinay nevű szí­nésznő beteg lévén, szerepét nem játszhatta rendesen. Erre több suhanó kifütyülte őt. A színésznő az esetet annyira szívére vette, hogy jelenete közben a színpadon Összerogyott és meghalt. Kopenhágában 1891. febr. havában Ibsen »Hedda Gab­ler« c. drámáját — kifütyülte a közönség.)

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931.

Aszlányi Károly: Puccini: Turandot

A bécsi Opera bemutatója

Aszlányi Károly
Aszlányi Károly

A szöveg a németeknek való. Szeretik Kínát, nem ugyan a való mivoltában, hanem ahogy el lehet képzelni. Kínai mesék, sárkányok, rejtélyek és rettenetes szerelmek – ez az, amit a német librettisták, Bergengóciából kiszorulván, most kínai relációban visznek előszeretettel színpadra. Ha pedig a németek kifogytak a termelésből, akkor az idegen eredetű egzotikum után is kapva kapnak az igazgatók. Gozzi Károly gróf volt a kalandos múltú “Turandot” legrégibb apja. Schiller a német színpadra idomította, két olasz vállalkozó, G. Adami és R. Simoni pedig Puccini már reszkető kezébe. A keleti és egzotikus tárgyú operák hosszú sorába méltán illeszkedik ez is, Puccini hattyúdala. Bár szövegében elég az obligát etnográfiai hiba – amint tatárkirályról van szó, ez elkerülhetetlen, – de hatásos, mint a Kreidekreis és a többi misztikus és rejtélyes mázú keleti történet. Persze a mázat nem szabad megkaparni. Turandot, az elromlott szerelmű királykisasszony – helyesebben szadisztikus allűrökkel tündöklő hisztérika – Kalaf, a hős, aki magát, a szerelmét – sőt néha a valószínűséget is – feláldozza Turandotért, két rejtvény, amelyet a darab zökkenőin szerencsére megfejtenek – ez a történet. De itt már eltérés van a schilleri és Adami-Simoni-féle librettó között. Schiller női ravaszsággal fejteti meg a hős eltitkolt nevét – itt egy új, emberibb alak, egy melegszívű kis lány életével váltja meg a titkot. A keleti atmoszféra, a drága kelmék és valószínűtlenségek tobzódása okozza a drámai feszültséget és nem a cselekmény. De Puccini neve ma is feszültség. Monumentális sírköve ez a darab egy nagy muzsikus-költő munkásságának. Sajnos, zenei értékét tekintve is.

Puccini túl volt a fejlődési fokozatok mindegyikén, amikor ezt a fenséges töredéket komponálta. Túl volt már az örömökön – előtte feküdt a világ alázata – és megérezte a halált. Nagy, kétségtelen delírium ez a zene, halálfélelem és rezignáció. De csodálatos: a halálfélelem pontosan elskatulyázva, egészen szabályos. Puccini a tudásának és tapasztalásának összességét adta köré, pedig ő sokat tudott és sokat merészelt. Minden előző munkájának a konzekvenciáját vonta le itt. Precízen és tökéletesen. Ez a halálfélelem kordában van tartva. Sőt, annyira vérében volt a színház, hogy a halálfélelme is teátrális! Annál megdöbbentőbb.

Talán csak a harmóniában tapogatózott még tovább, még messzebb csúcsok felé. Ami azonban a témavezetést, a tömegek forgatását és főleg a kórust illeti: itt összegezte, amit tudott. És látjuk: milyen sokat. De a hallgató a mondatok és periódusok precíz és logikus kuszálásából mégis megint a halál leheletét érzi. A nehéz, sűrű Es-molltól végig nem tud szabadulni. A három miniszter: Ping, Pang és Pong színes motívumai a második felvonás előtt, csak oázis. Bár pompás és a Bohémek egyes, vagy a Gianni Schicchi legjobb jeleneteire emlékeztet.

Sajnos, nem fejezhette már be ezt a darabos, de egészben véve lenyűgöző operát. Ott hagyta abba: az önfeláldozó lány halálára írt gyászzenénél. És érezzük: az Es-moll mellett nem csak a kis Liu hal meg, hanem Puccini önmagát temeti. Talán ezért kell nagy hatást keltenie a műnek, ezért a mindenki ígytudta gyászos aktualitásáért. És mert a nagy, hangos hatásokra való törekvés úgy hat, mintha a költő mindent ki akart volna itt rázni magából, mielőtt útra kel. Mert érezte: megy.

Az opera zenei befejezését az olasz Alfano mesterre bízták – joggal, vagy anélkül? Nehéz és felelősségteljes feladat ez, hálátlan és ritkán sikerül úgy, mint a Mozart-requiem befejezése, amely az egyetlen egyenrangú toldás az irodalomban. Lehet, hogy más sem írhatta volna jobban a két jelenetet, ami hiányzott, mint Alfano. De Puccinit nem tudja pótolni. Természetesen.

Bécs hatalmas gyászünnepélyt kapott – így akarta ezt Schalk, aki Puccini benső barátja volt és így akarták a bécsi opera tradíciói. Hogy tartós siker lesz-e, az kétséges; mintha a bécsi is elégelné már a sok mesterséges egzotikumot. De viszont szereti a “nagyoperát” és a bőkezűen rendezett Turandot sokkal inkább az, mint bármely más Puccini-opera.

Nyugat, 1926 november 1.