A Népopera első estéje

A Quo Vadis második felvonása – Róma égése

Az embernek, az embereknek és törekvéseiknek, életük folyásának, legérzékenyebb és majdnem csalhatatlan mérője az architektúra. Az utánunk következők a megmaradt épületeinkből éppen úgy kihámozhatják kultúránk mértékét, irányát, tartalmát, mint az írott betűkből.  És ha valaki el akarja képzelni azt a máig sem befejezett folyamatot, amely a tradíciók súlyos kárpitja alatt roskadó operának demokratizálásából áll, az elég adatot kap egy amphiteatrális rendszerű, kevés páholyú modern nézőtérnek és mondjuk a párisi nagy opera nézőterének összehasonlításával. Régi operaházakra gondoltam, amikor beléptem Márkus Dezső új színházának nézőterére, duzzadt, pompázó, nehéz díszletekre, aranyozott falakra, felhők között lebegő festett múzsákra és egyebekre.A kontraszt majdnem lesújtó. Hosszú és aránylag alacsony dongaalakú bolthajtás borul a nézőtérre. A térhatás imponáló, különösen imponáló volt a roskadásig megtelt nézőtéren zsibongó embertömeg, amely betöltötte, meleggé, egésszé tette a hangsúlyozott dísznélküliség miatt különben nagyon hideg belső architektúrát. Ezt a hidegséget sok kvalitása mellett is sajnos, csak fokozta Pór Bertalannak a színpad felett elhelyezett nagy képe.

A Quo Vadis ötödik felvonása – A cirkusz

Nongués Quo Vadis című operájával nyitotta meg Márkus Dezső az új színházát. Magáról az operáról sok jót nem mondhatunk. A muzsika telve van banalitással, bombaszttal, koloritja durva maszat. A szereplők nagy ambicióval végezték munkájukat. Pajor nevét már most megjegyezzük. Hiszem, hogy hálásabb alkalom több nevet is kisegít az ismeretlenségből. A zenekar anyagáról még nem lehet biztosat tudni. Grosskopf helyett sokkal jobban érdekel Reiner Frigyes, aki tudvalevőleg rendkívül intelligens karmester és remélhetőleg stílust hoz a zenekarba.  Az énekkar jó, a rendezős is, ellenben a díszletek ízléstelenek. Ma, amikor minden valamirevaló színház hozzáértő képzőművész vezetése mellett készíti a díszleteit, nem illik ilyen siralmas vászonrongyokkal teliaggatni a színpadot, azt a színpadot, amelytől olyan sokat várunk és amelyhez a budapesti közönség példátlan szimpátiája fűződik.

 

Bálint Aladár ; Nyugat, 1911. december 16.

A fényképek a Vasárnapi újság 1911. december 17.-i számából valók.