Volkmann

Volkmann Róbert

 Harmincz esztendő, egy emberöltő zajlott le Volkmann Róbert halála óta. A megemlékezés kegyeletes ünnepet ül; a kialvó tűznek kései parázsából fellobog egy láng, hogy momentóképen figyel­meztessen bennünket: álljunk meg egy perczre, hajtsuk meg zászlónkat egy letűnt, viharos korszak, a kibontakozás korszakának herosza: Volkmann Róbert előtt. Aki ismeri a magyar föld vonzó erejét, aki ismeri a magyar népnek minden erényét és minden hibáját, megérti, mi volt nekünk magyaroknak Volkmann Róbert. A magyar haza levegője kötötte őt hozzánk és a magyar faj erényei és hibái tették őt mesterünkké, tanítónkká.Volkmann, aki a műveit nyugat egyik legnagyobb zenésze volt s akinek feje köré a germán géniusz fűzte babérjait: a mienk lett, a mienk maradt. Abban az időben, midőn zenei életünk fellendülni kezd: idejön, kikeresi magának a zenei tehetségeket: tanítja, oktatja őket, neveli a muzsika szeretetére és megtanítva őket a zene­művészet értékelésére; tanítómester és apostol egyaránt. A külsőleg mogorva, zárkózott ember, a hideg szász: egy­szeribe felmelegszik abban a környezetben, ahol szeretik, becsülik őt, midőn ajkáról áhítattal lesik az igét. És az ige, a művészet és hazafiság igéje szárnyalóan zeng ajkairól, meg­tanítja tanítványait a zene ideál értékelésére, buzdítja őket, serkenti a haladásra és gyámolítja törekvéseikben.Így lett ő nemcsak korának, de az utókornak is tanító mestere és ő szabott irányt a magyar zeneművészet fejlődésének. Most, hogy immár harmincz év óta a kerepesi temető csendes lakója lett, keresse őt fel kegyeletünk és a babér helyett, melyet a dicsőség és géniusz hullattak sírjára, hintsünk mi is egy késői nemzedék gyermekei égő rózsaszirmokat szeretetünk örök szimbólumaként.       

 

ifj. Toldy László dr.

A Zene 1913. október

A Zene

TAKÁTS MIHÁLY 1861-1913

takáts1

Négynapos tüdőgyulladás megölte Szent Ist­ván napján Takátsot s ezzel megfosztotta a magyar operát legelső énekművészétől.

Az ő elsősége nem csupán hideg tiszteletre késztő nagyság, kifogástalan készség volt; Takáts mindnyájunknak lelkünkhöz, szívünkhöz nőtt, általánosan szeretett énekesünk volt — mert férfiasan szép hangja, zengzetes bari­tonja nem hatásvadászó mesterkedéssel, virtuózkodással szerezte babérait, hanem szívből jőve, művészi tudással s Ízléssel azt és úgy hangsúlyozva, a mint és a hogyan igaz kife­jezésül kellett: mindig szívén találta hallga­tóit. Takáts éneke, helyesebben a Wag­ner kifejtette értelemben: énekbeszéde elemi erővel hatott közönségére; mert a «belcanto» olvadó szépségén fölül a természe­tes indulatot, a kellő mondat kellő szavában az érzés kellő erejét, közvetlenséggel, igaz melegével tolmácsolta. Csodálatosnak lehetne mondani, hogy ennek az érzésbeli, kifejezés­beli igazságnak varázsát mindnyájan, tehát művésztársai is érezték s ellenállhatatlan voltát meg is tudták magyarázni; de eltanulni tőle nem tudták. Ezért pótolhatatlan veszte­ség Takáts halála.

takáts2Mikor negyedszázados művészpályáját ün­nepeltük (pár hét múlva öt éve lesz): kifej­tettük Takáts művészetének előkelő, sőt pá­ratlan voltát. Kevés a hozzá tenni valónk. Ő nyíltszemű, nyílteszű magyar fiú volt; teno­ristának kezdték nevelni, de nem hagyta magát s másodrangú tenor helyett legelsőrangú bariton lett, utóbb még a neki mélyen fekvő Sachs szerepében is («A nürnbergi mesterdalnokok» főalakjával) valóságos diadalt ara­tott, mikor játékmestere, Újházi Ede, voltaképen az operaszövegfordítások kegyetlen roszszaságán megbotránkozva, Takátstól azt kí­vánta : hangsúlyozza a magyar mondatokat a zenei beosztásra való tekintet nélkül, magya­rosan: a még fiatal énekművész levonta a tanulságot, és szerepeinek rósz szövegét ala­posan kiforgatta, azaz hogy helyesbítette; a «Carmen» híres toreadorindulóját a sorok írójával fordíttatta le újból, s még az én szö­vegemen is tovább fúrt, faragott, hogy minél tökéletesebbé tegye.

Igaz: nemcsak a fülön át, énekbeszédével, hanem a szemen keresztül is, remek játékával s mindig kitűnő maszkjával, tehát a Wágner- prédikálta «együttes művészet» összes eszkö­zeivel hódította meg Takáts a lelket; sokol­dalú, mindenoldalú, istenáldotta nagy művész volt. A ki őt a «Cremonai hegedűs» boldog­talan púposában, «A nagyidai czigányok» nemes Laborczában, a «Tetemre hívás» méla vadászában, az «Alszik a nagynéni» csacska borbélyában, «A hegyek alján» kegyetlen föl­desurában, «Don Juan» hetyke czímszerepében vagy «A lengyel zsidó» rémlátó bírójában látta — nem is szólván a műsor oszlopos, közkeletű darabjairól — meg kellett, hogy hódoljon nagysága előtt, s felejthetetlenül megőrizte pompás művészetének emlékét.

Nincs igazság a nap alatt, az ilyen igazi művészi nagyság kídőltekor érezzük legjobban a sors igazságtalan voltát. S a kik Takátshoz, az emberhez közel álltak; azoknak gyásza nem ismer határt; az elragadó művész a magán­életben is elragadó egyéniség volt, aranyos kedélyű, a legjobb indulatú, az élet minden javát, örömét bőkezűen szétosztó, élezés, szel­lemes és jellemes ember. Elvesztése mélységes gyászba borít mindnyájunkat.

 

Kereszty István; Vasárnapi Újság, 1913 augusztus 31.

Népopera – Jadlowker

Herman Jadlowker
Herman Jadlowker

Jadlowker úgy énekel, mint a hellasi pásztor egy művelt francia lány álmában. Hangja az örök vágyakozás elérhetetlen szépsége és leheletszerűsége. Olyan, mint az öntudatlan báj és érces biztonság ölelkezésekor fölszálló himnuszé.

Jadlowker úgy énekel, ahogy nem Verdi, nem Puccini, nem Wagner és nem Strauss képzelték; így álmodoztunk gyerekkorunkban a hangról, mely ibolyás meséket lágy aranyként elönt.

Jadlowker nem a stretta tenorja, nem élezi ki a népszerűen föltűnőt, mert benne tud úszni az örök melegségben, a finomságok pompájában. Tapsai nem éles, nyíllövésszerű tapsok, őt szeretni kell a kezdet szerény kérdésétől a befejezés forró igazságáig egyaránt szeretni, mint reményeinket.

Jadlowker nem a tenorista ideálja, hanem a költészeté. Hangja nem anyag többé, hanem maga a melódia. Ő úgy mozog a színpadon, ahogy embertől (!) várjuk, oly természetesen, mint ahogy a selymet önti torkából.

Jadlowker apja lengyel-zsidó énekes. Hangján még rajta remeg az örök lemondás, gazdag bú és sosem szűnő, mély fájdalom vissza-visszatérő echója. Jadlowker nagyon mindenkié és nagyon keveseké.

Molnár Antal; Nyugat, 1912. December 16.