Operaházi kilátások

Schalk igazgatót, mikor tavasszal mint vendégkarmester az operaházi Wagner-sorozatot vezette, egyik napilapunk felkérte, hogy nyilatkozzon a bécsi opera munkatervéről. Schalk akkor kifejtette, hogy a bécsi állami dalszínház erejének java részét a jövőben nem annyira az új bemutatókra, mint inkább az újra-betanulásokra fordítja. Ezeknek sorozatát Strauss a Don Juan-nal már meg is nyitotta s most sorra veszik az összes Wagner-műveket. Schalk Ferenc nyilatkozatában az igazi kultúrmunkára törekvés, a tiszta és nem külsőséges ambíció komoly hangját hallottuk, azt a hangot, melyet idehaza Magyarországon hiába keresünk. Operaházunk idei munkatervében – sajnos – mindenről szó esik, csak újra betanulásokról, áttanulásokról nem, pedig ha a bécsi opera rászorul műsorának művészi utánjavítására, mennyivel inkább mondható ez a mi szétzilált, rendszertelen intézetünkről. Nem akarunk hálátlannak látszani Máder igazgató fáradozásai iránt: elismerjük, az ígért tíz bemutató és ugyanannyi felújítás nagy munkafokozást jelent a múlt év tespedéséhez képest. Mindennek a sok munkának azonban legjobb esetben is csak közepes eredménye lehet. Máder igazgató céljait nem mérte sem az intézmény szerény körülményeihez, sem nagy követelményeihez. Ő a külföld nagy, univerzális operáinak műsorát követi, mindent akar adni, amit “szokás” adni, ez a teljesség nála sajnos nem a művészettörténet kivonatos tükröztetése, csak egyetemes divat. Ilyen műsorral eredményben szánalmasan kulloghatunk a nagy Operák után, hiszen hiányoznak az anyagiak fényes orgánumokhoz, reprezentáló erőkhöz. A Hugenotta-felújítás sikere az “egyéni” vituozitáson, a nagy “apparátuson” múlik, az olasz és francia opera levegőjét csak a bel-canto kivételes művészei frissíthetik fel. Nekünk magyaroknak olyan talajra kell építenünk, ahol a külfölddel együtt törhetjük a kultúra útját, vagy ahol sajátosan új, egyéni hangot termelhetünk. Az előbbit (mivel tökéletes Wagnerről egyelőre le kell mondanunk) a modern és klasszikus stílus-operáknál (melyeknél az összetanulás tisztasága, stílusa az egyéni kiválóságnál előbbre való) az utóbbit az új magyar drámai zenénél találjuk meg.

 A klasszikus opera homlokterében természetesen Mozart áll. A közönség ízlésére alapított üzleti szellem képviselői szerencsére sokkal megközelíthetőbbé teszik számunkra az intelligens, de talán kevésbé érzékien hatásos hangú, mint a ragyogó hanganyagú, de zeneintelligenciában sokszor szánalmasan elmaradott énekeseket. Operaházunkban Adler Adelina, Sándor Erzsi, Székelyhidy, Szende Kálmán, de Halász Gitta és Vencel Béla (Osmin) is, megfelelő összetanulás keretében kitűnő Mozart-együttest alkotnának, baritonunk – sajnos – nincsen és hiányzik a második tenoristánk is. Ügyes szereposztással és gondos összetanulással Mozartnál hihetetlen eredményeket tudnánk felmutatni. Természetesen a Varázsfuvolát nem lehet huszadrangú kezekre bízni, mint az az közelmúltban történt, a vezénylő karnagy dolgozza maga ki a tercetteket, duetteket zongora mellett, a legapróbb részletekig, a karokban, ensembleokban teremtsen mahleri szigorúsággal rendet és fegyelmet, a kevésbé intelligens énekest pedig kényszerítse kérlelhetetlenül stílusba. Ilyen munkáért szívesen elengedjük a tervbe vett Massenet-t (Manon, Jongleur de Notre Dame) Csajkovszkijt (Anyegin) és az olaszok bemutatását, illetőleg felújítását. Ebből a szempontból az idei műsorban csak Pergolese “La serva padrona”-ját, a Sevillai borbélyt, Figarót s Mozart “La finta giardinierá”-ját fogadhatjuk örömmel. Az utóbbinak elavult szövegét Hevesi Sándor dr., Goldoni “La Locandierá”-ja alapján, mint értesülünk kiváló művészi érzékkel dolgozta át.

A vígjáték ügyes megválasztása, már magában is sok jóval biztat. Nagy szolgálatot tenne Hevesi dr., ha pl. Weber Oberonját és Euryantheját is hasonlóképpen megközelíthetővé tenné a közönség irodalmi ízlése számára.

 A modern operairodalomhoz Máder nagyon is egyoldalúan nyúlt hozzá. Három Strauss-opera: Salome, Ariadne és a Rosenkavalier díszeleg egyedül a műsoron. Ha azonban egyoldalúsága mögött Mádernek ama nagyobb lélegzetű terve lappang, hogy a nagy modern mestereket egymásután, ciklikusan veszi sorra, hogy ezáltal számukra mélyebb, alaposabb kultúrát teremtsen s az idei Strausst jövőre Debussy, Ravel, Schönberg és Sztravinszkij követi, úgy szívesen beérjük egyelőre Strausszal és várjuk türelmetlenül a magától a komponistától legkiválóbbnak fémjelzett Burián Károly Heródesét. Sajnos, ott látjuk még a műsoron d’Albertnek, a nagy jelentőségű zongoraművésznek és semmitmondó zeneszerzőnek nevét is.

Kern Aurél

A “Holt szemek” érdekes szövegkönyve Kern Aurél kiváló fordításában talán megteszi hatását a közönségre, de előre figyelmeztetjük az operaház vezetőségét, nehogy véletlenül az esetleges siker után abban a hitben ringassa magát, hogy ezzel a bemutatóval tartozott zenekultúránknak. Vajon micsoda akadálya volna annak, ha például d’Albert úr műremeke helyett Sztravinszkij Renard-ját és Schönberg monodrámáját, az Ertwartung-ot hoznák színpadra? Az előbbinél az egész díszlet egy tyúkketrec és nem ábrándulunk ki akkor sem, ha a kakas-balerinának tollai nem lesznek elég szenzációsan “echt”-ek a lipótvárosi szemek számára. Az Erwartungban a díszletkérdés még kevesebb gondot okoz, habár elismerjük, hogy a zenekari nehézségek annál több gondot okoznak, mert… nincsen karmester. Aki a hazai viszonyokkal nem ismerős, az bizonyára könnyen találna jó tanácsot: Hiszen van itt Budapesten olyan állásnélküli dirigens, akinek egy Bartók Béla ajánlotta mély hálával Fából faragott királyfiát, ezt a karmestert Tango Egisztónak hívják, egyelőre nem függ több visszatérésétől: csak a magyar drámai zene kultuszának sorsa. Így beszél egy nyájas idegen. Aki azonban a hazai viszonyokkal ismerős, az tudja, hogy az Opera még nagyon messze van a Budapesten tartózkodó Tangótól és talán csak akkor fog Tangóhoz elérkezni, mikor az már tényleg messze lesz az Operától, azaz mikor már nem lesz itt közöttünk Budapesten. Bartók két egyfelvonásosának felújítása a legsürgősebb kötelessége az Operának. Igaz, majd elfelejtettem, a felújítás “tervbe van véve”: majd Fleischer úr eldirigálja. Egyelőre két másik egyfelvonásos csemegével kell beérnünk: Bánert Mirabellájával és Ábrányi “Ave Maria”-jával. Ezekhez csatlakozik Poldini Farsangi lakodalma, mely arról nevezetes, hogy Vajda Ernő ezzel a szövegével pályadíjat nyert. Puccini Triptichonja már nagyobb érdeklődésre tarthat számot, Dohnányi operáját, a “Vajda tornyát” pedig régen várjuk.

 Operánkat a kisebb technikai felkészültséget igénylő klasszikus és modern operák komoly művelése azzá teheti, aminek lenni hivatása: a zenei életet aktívan fejlesztő kultúrintézménnyé. Vezérlő elv az legyen, hogy csak azt szorgalmazzuk, ami igazi zenei érték és amiben tökéletes művészi színvonalat tudunk elérni. Egyetlen kivétel Wagner. Itt a stílus-megteremtés helyett megelégszünk stílusjavítással is, a szerencse úgy is kezünkre játszotta ismét a felülmúlhatatlan Burián Károlyt. Az olasz és francia operát, ha a jelenlegi színvonalon hagyjuk, akkor sem követünk el nagyobb mulasztást. Leghelyesebb lenne, ha a népszerű opera otthonát a Városi Színházba helyeznék át, ez pénzügyileg is pótolná azt az esetleges veszteséget, mely Gluck, Mozart, Beethoven, Weber fokozottabb művelése folytán az Operaház pénztárát éri.

 

Tóth Aladár, Nyugat, 1921 szeptember 16.

Országos Hírlap: Operaház

 

Payer Margit

A „Házi tücsök”, Goldmark operája ebben az idényben ma került színre először. A czímszerep uj kézben volt; Payer Margit próbálkozott meg vele. Éneke ritmikában és frazirozásban kissé elmosódik, de előadása másrészről behízelgő és hangulatos. Üde lénye is illúziót kelt, és ha okosan föl tudja használni azokat az utasításokat, amelyeket Káldy Gyulától kaphat (aki azelőtt mestere volt és mint az énekhang alapos ismerője a régi megszentelt olasz tradicziókat őrzi), énektudása is fejlődhetik. A mai színpadi társaságból Ábrányiné végtelenül finom Dotja emelkedett ki. Pewny Irén müvészértelmének is köszönhetett az előadás egy-egy zeneileg becses mozzanatot. Az élesebb hangjaival azonban vegye föl komolyan a harczot; Kellemetlen hatásukat egy jól opplikált énekmodorral bizonyára enyhítheti.

Ábrányiné Wein Margit

Becknek viszont rajta kell lennie, hogy erőteljes baritonjából finomabb és lágyabb hatásokat csaljon ki, — hisz a szorgalmán sohasem múlik. Arányi tenorja kellemesen lopódzik a fülbe; azt a nagy és érzelmes akczentust azonban, amelylyel a szerelmes tengerészt énekli, mindenesetre mérsékelje. Hegedüs mulattatta a közönséget, Kerner jó ízléssel dirigált.

 

 

Országos Hírlap, 1898 december 24. Szombat

Mark Paula

Mark Paula (Paula Mark-Neusser)

A bécsi udvari opera újabb vonzerőre talált Mark Paula kisasszonyban, kit a lipcsei operától hozott Bécsbe a körültekintő igazgatóság. Mark k. a. erősen rivalizál Renard kisasszonnyal az elsőség pálmájáért. Biográfiája még rövid, hisz mindössze 20 tavaszt látott eddig a kedvelt művésznő.

Marie Renard

Bécsben született hol atyja nyomdász. Zongoraművésznőt akartak belőle csinálni s e célból a bécsi conservatoriumban tanult s ott a zongora osztályok első díját el is nyerte. Nem is gondolt éneklésre. Egy ízben egy növendék-hangversenyen egyik éneklő collegája hirtelen megbetegedvén, ő hajlandónak nyilatkozott helyette énekelni, ha megengedik.  Mendelssohn „az első ibolya” cimű dalát énekelte és tanárok s a közönség egyaránt meg voltak lepetve a hang szépsége által. A szakértők tanácsára lemondott a zongorázásról  és az énekművészi pályára lépett. Egy évvel később már Lipcsében aratta babérait az ottani operánál és most már ünnepelt primadonnája a bécsi udvari operának.

A budapesti közönség ezen érdekes művészi egyéniséggel a következő 2-ik népszerű szimfoniai hangversenyen fog megismerkedni, vasárnap november 26-án.

 

Harmonia Hangverseny Szemle, 1893.nov.20.

Ole Bulle hegedűje

 

Ole Bull

Az észak Paganini özvegye elhalt férje hegedűjét a bergeni múzeumnak ajándékozta. Mindenképen veszteségnek tekintjük ezen nemes ajándékot a működő művészekre nézve, mert célszerűbb lett volna ezen hegedűt mindig mint reliquiát a legjobb hegedűsnek adni, hogy játszon rajta, hirdesse elhunyt nagy kezelőjének dicsőségét.

 

Magyar Lant. 1901. Szeptember

Babonák

A babonásság, az emberi lélek misztikus megnyilatkozása, természe­tesen a színészet körében is él, sőt miután a pálya magával hozza a váltakozó lelki életet, itt még talán jobban ki van fejlődve, mint akárhol másutt. A színész pályáját a szerencse irányítja, a szeren­csét a véletlen hozza, ezeknek rendelésé­ben telik el a színész élete és ez meg­szüli a babonát. De babonássá teszi a színészt a siker bizonytalansága is, a si­ker, a kiismerhetetlen bálvány, amelynek jövetelét vagy nem jövetelét senki nem tudja előre. Nem akad színész, aki ne lenne babonás, sőt a tapasztalat az, hogy minél beérkezettebb a színész, annál több a babonája. Az ismert babonák között a színészeknél különösen a szerepekkel összefüggő babonák az érdekesebbek. Azt tartják, ha a színész olvasás, vagy tanulás közben leejti szerepét a földre, akkor abban a szerepben meg fog bukni. De ugyanezt tartják akkor is, ha; a színész szerepét más ejti le, Érdekes babona az is, hogy a színházban nem szabad a „Mért oly borús” –at, a színész-temetések alkalmával énekelt gyászdalt énekelni, mert az; halált jelent. Ha a kórista a maszkírozáshoz használt tükröt eltöri, akkor 7 évig tovább is kórista marad. Vidéki színházaknál szo­kásos babona, hogy a színlaphordónak a színlapokat az ágyra tennie nem’ szabad, mert akkor nem lesz közönség. A legtöbb babonát azonban a darabok előadásával kapcsolatban találjuk. Azt tartják, hogy ha a próbák alatt veszekednek (színészek egymással, rendezővel, igazgatóval, igaz­gató a rendezővel, vagy a szerzővel), ak­kor nagy sikere lesz a darabnak. Leg­érdekesebb talán az a babona, hogy ha a darab próbák alatt tetszik a színészek­nek, akkor a darab nem fog tetszeni a közönségnek.

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931.

A pesti ideiglenes népszínház megnyitása

 

Miklóssy Gyula

Miklóssy istvántéri színháza szerdán, okt. 30 án nagy ünnepélyességgel nyittatott meg. A színház minden része a zsúfolásig megtelt. Maga a terem elég csinosan van diszitve, kis négyszöget képez , alul egy sor páholylyal. Az udvar és a kormány számára egy-egy páholy van föntartva. A tulajdonképeni megnyitást egy prolog képezte, mely az összes színházi személyzet jelenlétében adatott elő. Ezt követte a „Szigetvári vértanuk“ első felvo­nása, melyben „Annát“ Jókainé játszta, kit a kö­zönség zajos éljennel fogadott és gyakori kihívás­sal tüntetett ki. Ezután a „Pesti vízvezeték” czimü egy felvonásos vígjáték Balázs Sándortól s egy népdalokból összeállított „leánykérő” cz. jelenet adatott elő. A megnyitási ünnepélyt egy allegori­kus kép zárta be, melyen a nemzet geniusa köze­pén, kezében koszorút tartva — jobbról s balról a nevezetesebb magyar költők és írók voltak föl­tüntetve. A szereplők jó sikerrel játszottak.

Vasárnapi Újság, 1872. november 3.

Játékmester

Újházi Ede (Kassai Vidor festménye)

Annyi, mint rendező, de azzal a különbséggel, hogy a J. meg is játssza a próbán azt az alakot, amelyet a színésznek alakítania kell. Ezt az ál­lást a Magy, Kir. Operában Mahler Gusz­táv igazgató szervezte, 1888. október 27-én, majd 1890. október havában Beniczky Fe­renc intendáns megszüntette. Az intézet­nek előbb Mihályfi Károly, majd Újházi Ede volt a J.-e.

Magyar Színművészeti Lexikon;  1931.