Ballet

 

Jean Georges Noverre

A ballet a francia bal, az olasz ballo- ból képzett kicsinyítő szó és tulajdonképpen kistáncot, táncünnepélyt jelent, általában oly magasabb rendű színpadi táncprodukciót, ahol a drámai cselekményt mimikával és tánccal fejezik ki. (Nálunk 1834-ben »táncjáték« volt a neve). A tánc­formákat a darab tartalma és értelme ha­tározza meg. Szülőföldje Olaszország, ahol a B. — részben a klasszikus és vallásos an­tik kartáncok utánzataként — az olasz re­naissance idejében, később pedig a rokokó­udvarokban fejlődött teljesen ki. Az első B. rendező Bergonza de Bottá volt, aki 1489- ben egy teljes mithologiai B.-t mutatott be. I. Ferenc, Medici Katalin és XIV. La­jos nagyban fejlesztették és pártfogolták az akkori idők ízlésének megfelelő mű­fajt és utóbbi maga is fellépett egy da­rabban, melyet Mazarin bíbornok szerzett. 1681-ig csak férfiak, azontúl már nők is működtek balletben. Marie Anne Cupis de Camargo és Antoinette Sálié a XVIII. században léptek fel, valamint a B. tu­lajdonképpeni megteremtője is, Jean Geor­ges Noverre, aki 1760-bán kiadott »Lett- res sur la danse et sur les ballets« c, művé­ben annak elméleti alapját is megvetette. Noverre emelte a B.-t drámai műfajjá es választotta azt el teljesen az operától, úgy hogy ő a B. mai formájának meg­ teremtője. A XIX. század elején Galeotti kopenhágai balletmester ujabb re­formokat hozott (a táncot alárendelte a cse­lekménynek), további újítás volt aztán a XIX. század folyamán az, hogy nemcsak mithologiai tárgyakat, hanem minden más témakört is felhasználtak anyagul. Nálunk csak legújabban történtek kísérletek a nem­zeti jellegű ballet megteremtésére. Ismert magyar ballet-zeneszerzők: az 1840—60-as években: Heinisch József, Doppler Ferenc, majd a 80-as évektől kezdődően: Szabados Károly (Vióra), Sztojanovica Jenő (Csár­dás), Kerner István (Ércembér), Szabó X. Ferenc (Dárius kincse), Poldini Ede (Északi fény), Hűvös Iván (A csodaváza), Máder liezső (Mályvácska, Piros cipő, She stb.), Szikla Adolf (Törpe gránátos, Ma­gyar táneegyveleg stb,), dr. Gajáry István (Árgyirus királyfi), Dohnányi Ernő dr. (Pierrette fátyla), Siklós Albert (A tükör), továbbá Bartók Béla (A fából faragott ki­rályfi). Magyar balletszöveget írtak: Kaczér Ferenc (1850.), később Váradi Antal dr., Ábrányi Emil, Mazzantíni Lajos, Záray Samu, Balázs Béla, Ferenczi Fri­gyes, Zöbiscb Ottó, Kéméndy Jenő stb. Az első ballet-előadás hazánkban Kolozs­várott 1804. október 2-án, Pesten 1811. október 20-aji volt. (Egy más adat szerint az első pesti B. bemutatója 1829. június 26-án volt. Címe: »Véletlen vőlegény«, Ze­néje Fáytól.) A Nemzeti Színházban ballettáncosok szerepeltetését Pestvármegye Játékszíni Igazgatósága 1834. szeptember havában rendelte el, meghagyta, hogy »idő­vel játékszínünknél magyar ballettáncosok ís legyenek«. Ingyen tanítást ígért mindazon 8—-12 éves fiú- és leánygyerme­keknek, akiket szüleik hajlandók lesznek a tanulás befejezése után a balletekben ki­segítésre átengedni. Nevesebb régi magyar ballettáncosok voltak, nők: Aranyvári Emí­lia, a Kobler-testvérek, Marják Mária, Botter Mari, Saáry Fáni (még a régi Nemzeti Színházban működtek), férfiak: Kaczér Ferenc, Mikola Antal, Perron Fri­gyes, Perei János, Bóka János, Kilián Sándor, Tóth Soma stb. Kiválóbb külföldi táncosok közül az utóbbi években Magyar­országon is vendégszerepeit nagyságok vol­tak: Pavlova Anna, Karsavina, Astafieva S., a Wiesenthal-testvérek, II bak Ella, to­vábbá Pilz Mária, Desmond Anna stb. Férfiak: Nijinszky Vaczlav, Bolm Adolf, Gaubier Albert stb. A M. Kir. Operaház nevesebb ballet-koreografusai és betanító­mesterei voltak: Campilli Frigyes, Sineraldi Cézár, Mazzantini Lajos, Guerra Miklós, Zöbisch Ottó, Brada Ede stb.

 

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931

Nagyváradi színházi szemle

Foltényi Vilmos

[…] „A sevillai borbély” az eddig adott operák közt leginkább a sikerült. Tanner (Figaró) szép hangjának teljesen birtokában volt. Az est hősei Dalnoki Rózsa (Rosina) és Foltényi  (Bartolo) valának, az első szép hangja, az utóbbi kitűnő mimikája által méltán megérdemelte a közönség zajos tetszését. Az egészet főkép az emelte, hogy a kar alig került színre. […]

[…] Szombaton az olasz iskola valódi olaszos műve „Az álarczos bál” ; meg van benne a szívre ható áriák tömkelege, anélkül, hogy mélyebb zenei értéket bírna. Tanner  (René)mint mindig , most is megfelelt szerepének. Fektér (Richard) noha hangja néha czéltalanul bolyong és rendesen a mellékhangokban tévedez, talán nagyobb tetszésben részesül,ha el nem feledi, hogy a jó játékhoz nem elég a puszta

Blaháné Kölesi Lujza (később Blaha Lujza)

kézmozdulat, hanem hogy az egész kifejezés összhangzata szükségeltetik bármely érzelem tolmácsolására. Tannerné (Amalia) kezdetben kissé elfogult volt,  de bátorságot nyerve, legnagyobb mérvű tetszésben részesült. Hanganyagja, különösen a felső körökben erős és terjedelmes de egy kissé csiszolatlan, noha ez utóbbi hiány érezhetően fogy, és azon örvendetes kilátást nyújtja , hogy színügyünk általa elsőrangú primadonnát nyerend. Az apród szerepében Blaháné kitűnt, orgánuma ugyan nem valami erős, de biztos, csengő és megnyerő. A kar említést sem érdemel.- A koronázási ünnepély és a rossz idő a közönségnek máskorhoz képest gyenge jelenlétét eléggé megfejti.

 

Hortobágy, 1867. június 16.

Holnap nyílik meg a Sziget-Színpad

Bánóczy Dezső, a Sziget-Színpad igazgatója

Az Alsó-Margitsziget legkisebb pontján, két percnyire a kishídtól, ezerszínű virágerdő közepette, a pesti oldalra néző dunaparti teraszon, holnap este nyílik meg a főváros legszebb nyári színháza, a Sziget-Színpad. A tündéri fényhatások álomszerű látványosság  impresszióját fogják kelteni a nézőben. a műsor  Harsányi Zsolt 14 képből álló nagy revüje, az Ilyet még nem láttam! s külön szenzáció lesz a revü kiállítása is, amely a legfrissebb párisi színpadi rafinériák felhasználásával készült. Az előadás szombaton kivételesen este 10 órakor, vasárnaptól kezdve minden este 9 órakor kezdődik. Jegyek a színháznál, Bárdnál és a Színházi életnél.

 

Az Est 1922. július 1.

Rendező

(A latin ordinator: rendelő szóból.) Azon színházi faktor, aki a szín­darabot rendezi.

Az a szabatosság, amelyben a nagyközönség szeretettel gyönyörködik, a szín­padi rendező kemény munkája. Nehéz az ő feladata, mivel az egész mű kerekdedsége, egyöntetűsége nem csupán egyéni fel­készültségétől, hanem az előadó interpretálásától is függ. Vegyük apróra, mi min­denféle munkát végez a rendező. Amint az előadandó darabot elolvassa, azt át is tanulmányozza, belemélyed a szcenikai kér­désekbe, megismeri az alakítandó egyének jellemét, törekvéseit, küzdelmeit és mind­azokat a körülményeket, amelyek szerves kiegészítői a kérdéses darabnak. Megis­meri a mű stílusát, megállapítja a »ki­hozható« hatásokat, megérteti a darab le­vegőjét a szereplőkkel és rávezeti őket a helyes útra, amelyen az egész műben haladniok kell, azután szcenáriurnot készít és utasításokkal tűzdeli tele. Irodalmilag is foglalkozik a darabbal, amennyiben, ha látja, hogy néhol gyenge dolgok’ vannak a szövegben, ott bonckésével javító mun­kát végez. Így felkészülve az előadandó darabbal, a színpadi próbákat megkezdi, ezeket ő vezeti stílusosan, egyénien és mégis élethűen, színtér és játék tekinteté­ben teljes összhangzásban.

A színre kerülő darab első próbája: az az »olvasópróba«, ezt ‘követi a »rendelkező- próba«, amelyen már a színpadra előké­szítik a forma-színfalakat, bútorokat, aj­tók, ablakok már jelezve vannak, a szí­nészek pedig ceruzával felfegyverkezve ír­ják be a szerepükbe, hogy mely oldalról jönnek be a színre, hol állnak meg, hová kell fordulniok, hol távoznak majd a szö­veg során, stb. A következő próba az: »emlékpróba«, vagyis ekkor már ismeri a színész a szöveget és ezeken a próbákon gyakorolják magukat. Közben ezer gondja van a rendezőnek: tárgyal az igazgatóval, a dramaturggal, díszmesterre], utasításo­kat oszt a férfi és női szabónak, festőnek, ügyelőnek, a világosítóval külön alapos próbákat végez, a kasirozóval is folytat megbeszéléseket, az asztalos, fodrász, súgó, kellékes, gondnok, kárpitos és a színház minden rendű és rangú faktora meghall­gatja utasításait. (Alapos munka után következik a házi »főpróba«, a »nyilvános főpróba«, végül a »bemutató előadás«, a premier.)

Márkus László – az Operaház rendezője

A rendező műveltsége első kritériuma művészi munkája keresztülvitelének. Ala­posan kell ismernie a magyar és a világ­irodalmat és ennek történetét, a bölcsészet, lélektan és dramaturgia, művészettörténet, ethika ismeretével is tisztában kell lennie, de egyben az építészet, szobrászat, festészet köréhez is fel kell emelkednie, mert csak’ ezek ismerete után lehet módja, hogy az idevágó szakkérdésekhez is hozzászól­hasson.

Mint ember: szavának, utasításainak fel­tétlenül súlyának kell lennie. Ha parancsot ad, azt az illetékes közegeknek végire is kell hajtaniok abban az irányban, mert csak ilyen korlátozással lehet művészi mun­káról beszélni.

A magyar színészet őskorában is súllyal bírt a rendező a színházi világban, így például az erdélyi színészet legelső rendezőjét: Kocsi Patkó Jánost nagy mű­veltségénél fogva igen szerették pályatársai, de egyben Pergő Celesztint is kitüntették hódolatukkal. Kinyi Mihály- szintén ezek sorába tartozott. A pesti első színtársu­latnak; előbb Protasevitz Penedek, majd Láng Ádám volt a rendezője. A vi­déki társulatok alakulásánál ott találjuk a múlt század elején Udvarhelyi Miklóst, Benke Józsefet, Szenípétery Zsigmondot, Murányi Zsigmondot. A Nemzeti Szín­ház első évében ott találjuk Fáncsy La­jost, a »rendelőt«, — ahogy az egykori színlap jelzi a rendező nevét, azután Egressy Gábor tűnik föl, a későbbi években Szigligeti Edét bízzák meg a rendezés munkájával, az 50-es években Szigeti Jó­zsef a rendező; majd Molnár György, a híres tragikus veszi át a rendezés munká­ját, a 70-es években pedig Paulay Ede. Elismert neve volt már ez időben Kolozs­várott E. Kovács Gyulának, a 80-as évek­ben Krecsányi Ignác, Ditrói Mór, majd Rakodczay Pál vezet az első vonalban.

Ujabb időkben kitűnt, hogy a régi konzervatizmust meg lehet szüntetni és nem feltétlenül szükséges, hogy a rendező szí­nész-ember legyen. A gyakorlati élet ezt eklatánsán be is bizonyította. Ma már a fővárosi színpadokon a nem-színész ren­dezők dominálnak. A Nemzeti Színház­ban dr. Hevesi Sándor és egy ideig Csathó Kálmán a rendezők, kik sohasem voltak színészek, úgyszintén Márkus László, az Operaház rendezője, dr. Bárdos Artúr, a Magyar Színház igazgatója, valamint Bródy Pál, a Belvárosi Színház igazga­tója és Jób Dániel, a Vígszínház ig.-rcndezője, szintén nem voltak színészek.

 

Magyar Színművészeti Lexikon 1931

Az öreg művésznő, az aszkézis és a fiatal énekesnő.

Emma Calvé

Talán még sokan emlékeznek nálunk is, ha csak hallomásból is, Emma Calvé-ra, a világhírű, operaénekesnőre, a 20 évvel ezelőtti Jeritza Máriára. Egész Európa és egész Amerika ünnepelte akkor Emma Calvé-t, ő volt a legnépszerűbb ember két világrészben. Azóta persze megöregedett, elmúltak az évek s közbejött a világháború, a nagy válságok és a világ elfelejtette az egykor híres énekesnőt. A Riviérán él már évek óta, csöndes visszavonultságban. Most azonban újra megszólalt, azzal kapcsolatban,  hogy a newyorki Metropolitan Operában fellépett egy tizenkilenc éves énekfenomén, Marion Talley. Egy francia lap munkatársának nyilatkozott Emma Calvé :

Marion Talley

– Ez jellemző arra a rendszerre, amely most a Metropolitan Operaházban uralkodik, – mondotta. – Hogy szabad egy kezdőt, egy tizenkilenc évest felléptetni, akármilyen tehetséges is? Hisz ezzel csak tönkreteszik fejlődő tehetségét, ezzel csak ártanak neki. Tanulni kell, legalább tíz évig, csöndben, feltűnés nélkül, fáradhatatlan energiával és csak így lehet valamire vinni. És ezalatt úgy kell élni, mint egy aszkétának. Csak tanulni szabad, semmi mást.

W. J. Guard, a Metropolitan Opera igazgatója, erre csak annyit válaszolt, a Newyork Times hasábjain, hogy Calvé nem tudhatja, hogy mennyit dolgozott és tanult eddig is Marion Talley. Egyébként pedig nagyon kétséges, hogy Calvé Emma maga is kizárólag az aszkétikus tanulmányoknak szentelte-e –fiatal éveit?!

 

Az Est 1926. április 29.

Színészektől és festőktől tanultam táncolni!

Sárgakeretes szemüveget hord, kopasz és ráncok húzódnak végig az arcán, ha beszél. Ez Harald Kreutzberg, a világ legnagyobb élő táncosa civilben. A színpadon pedig karcsú, álomszerű alak, repdeső szellem, szín­padot betöltő, sőt a színpad keretein túl­növő ördöngős csoda­lény.

Miközben öltözőasz­tala előtt ül és vidéki csavargónak maszkí­rozza magát, a cseh származású német táncművész a követ­kezőket mondja:

– Elbeszélő művé­szetet táncolok; köl­teményeket igyek­szem elszavalni moz­dulatokkal.

(Nem is lehetne pontosabban megha­tározni Kreutzberg művészetét. Amint ezeket a sorokat írjuk, előttünk van »Az örök kör« című tánckölte­ménye, amelyben hat különböző személyt és a halált személyesíti meg a művész. A különböző alakok álarcot hordanak, de amint belelépnek a halál körébe, az álarc lehull és az alak élettele­nül terül el a földön…)

– Hogy ki az ideálom, ki volt a tanítómesterem? Azt nem is tudnám megmondani! Nem egy embertől tanultam, hanem rengetegtől Minden művésztől tanultam valamit: szí­nészektől, festőktől egyaránt!

–  Tervei?

–  Most visszame­gyek Bécsbe, ahon­nan nemrégen jöt­tem. A Staatstheater- ben fogom táncolni Werner Egk »Joan von Zarissa« című balettjének címszere­pét. Januárban Olasz­országba utazom, majd Stockholmba, Koppenhágába és azután 40 estét adok Németor­szág különböző váro­saiban.

– Ügy hallottuk, már filmezett is?

– Igen, a »Para­celsus« című filmben, Wemer Kraussal. Né­hány táncon kívül színészi szerepem is volt. Egy szemfény­vesztőt játszottam.

– Kit ismer a ma­gyar táncosok közül?

– Személyesen csak Milloss Aurélt. De remélem, hogy alkal­mam lesz megismerni a magyar táncosokat. A hírük nagyon jó..

 

Film Színház Irodalom 1942. december 18.

Karnagy

Erkel Feranc

Karnagy = karmester. A karnagy elne­vezést az 1840-es évek elején még nem is­merték. Azon idők leghíresebb zeneművészét, Ruzicskát, a kritikusok „zenemester”-nek titulálták, a színház karnagyát „muzsika- igazgató”-nak. Midőn Erkel Ferenc a nemzet imádságának, a Hymnusnak a zenéjét meg­írta, azt Deák Ferencnek ajánlta és úgy adta ki 1845-ben. Ezért Deák levélben fe­jezte ki köszönetét, melyben Erkelt „kar­nagy” megszólítással tüntette ki. Ettől az időtől ismeretes a színházi világban a kar­nagy szó. Kovalcsóczy „ Társalkodó”-jában (1833. 16.) „Kappelmeister”.

Magyar Színművészeti Lexikon 1931.

írta: Márai Sándor; A publikum

A budapesti publikumról szerző, színész és kiadó misztikus szorongással azt szokták suttogni, hogy a legnagyobb igényű s legszigorúbban kritikus a világán. Ez gyönyörű lenne, ha így lenne, sajnos, nem igaz. Igazság az, hogy legkisebb igényű s legkevésbé kritikai érzékű a világon. Senki nem meri bevallani, hogy ez a publikum, különösen ennek a publikumnak speciálisan budapesti, tehát terézvárosi, erzsébetvárosi, lipótvárosi és belvárosi mellék úrrá k hói rekrutált csoportja, tehát az a polgárság, amely népgyűléseken a haladás és felvilágosultság zászlait szereti lobogtatni, a legrosszabb indulatú és legcinikusabb tömeg a világon. Leküzdve azt a babonás félelmet, mely felségsértésnek érzi, ha ebben a városban publikumról mer nyilatkozni valaki s amely csak farkcsóválva és sürü talpnyalások közepette mer közeledni az isteni pesti plebs pénztárcája felé, budapesti színházi estéim tapasztalatai alapján igenis állitom, hogy ez a publikum rosszindulatú, felületes, alázat és áhítatnélküli s annak, hogy igy elkanászodott, csak részben oka az, hogy nagyban és egészben elkanászodtak a színházak és a kritika is, másik részében igazibb oka a budapesti publikum jellemsajátságai, az a zagyva, félig-civilizált, negyedművelt s mindenekelőtt argot-ban okosodott cinizmus, mely megteremtette a budapesti nyelvet s büszkén hivatkozik a „budapesti ízlésre” – az a nyegle, felkészületlen, jogosulatlan virtuskodás, amely minden körúti kereskedősegédet feljogosít arra, hogy „a pénzéért” hozzászóljon valamihez, amit nem ért. Ez a gyönyörű szó: „a pénzemért”, melynek pesti crescendóját az az átmeneti kiadó fejezte ki legpontosabban, aki azt mondta munkatársairól: .,az urak az én pénzemen írnak” – bírálati jogalap e városban, ahol három pengőért mindenki úgy érzi, hogy jogot váltott a műélvezet megbírálására is, holott valójában csak arra váltott jogot, hogy a műélvezet tessen neki, vagy ne tessen. Ami kettő. De nem, a budapesti publikum bírál. A nézőtéren a Kerrek és Strowskyk és boldogult Soudayk és Kcsslerck zárt sorai ülnek, akik nemcsak azt tudják, hogy nem tetszik, hanem meg is tudják magyarázni, lehetőleg már előadás előtt, hogy miért nem fog tetszeni nekik, mit kellene kihagyni és mit kellene beletenni. Ez persze ideális lenne, ha az, amit mondanak, nem is felkészültség, műveltség, hozzáértés tekintetében, de legalább jóindulatú érdeklődés és ügybuzgalom túltengése lenne. Éppen ellenkezőleg, a rosszindulat túltengése az, ami eltölti a pesti publikumot. Sajátos jelenség, s félős, hogy éppen azok, akiknek a bőrére megy, a színházak népe nem látja ezt elég világosan, ők azt hiszik, hogy ez a publikum túlkényes és túlszigorú, innen a válság, többek között. Azt hiszem, ez a publikum egyáltalán nem kényes, csak rosszízlésű és elbizakodott. Amiben megint a színházak népe ludas jórészt, – ez a vád persze körbemegy. Hogyismondjam, minden városnak olyan színháza van, amilyet megérdemel. Pesti színházban gyakrabban ülök most már úgy, a publikum felé fordulva, azt figyelve, az arcokat bámulva s megjegyzéseket lesve cl, – izgalmasabb és tanulságosabb mesterségbeli ember részére, legalább is itt Budapesten, mintha a színpadot nézné! Amin nevetnek, spontán és ahogy nevetnek! Amit fagyos közönnyel elengednek a fülük mellett! Minden tömeg kiszámíthatatlan, de ez a pesti tömeg már szinte kiszámítható, – valami bonyolult mesterségbeli logaritmus alapján már sejteni lehet, hogy pontosan az nem fog tetszeni nekik, azt ütik agyon hallgatással, azt bámulják fagyos közönnyel. amire szerző, színész és rendező a lelkűket tették, – s valami,amit csak bennfelejtettek, egy kis röstelkedéssel, egy meghajlás, egy banálisnál is együgyübb szójáték kiváltja majd a nyíltszíni tapsot. Megrendítő ez, ha az embernek köze van hozzá. Hallani megjegyzéseiket szünetben és ruhatárban, figyelni arcukat, azt a naiv kajánságot, amellyel – csupa vészbíró – lesben ülnek helyeiken! Minden tömeg infantilis, műveltség és hozzáértés kedvezőbb arányszámú rétegeződése nem dönti el a tömeg kritikáját. – de az a német, az a francia, az az angol tömeg, a maga tömegében bizonnyal nem műveltebb, nem szakembereid», mint a pesti s mégis, mennyivel csendesebb, figyelmesebb, jóindulatúbb, alázatosabb, az újat és szokatlant a maga világképéhez hozzáállítani iparkodóbb, mennyivel áhítatosabb! Mi itt a hiba? A város karaktere ütközik ki, ennek az összetákolt, sietősen egybehabart ex-világvárosnak komplexuma, amelyet cinikus fölénnyel iparkodik leplezni, az az ál-fővárosiasság, amely nem tud eléggé orrhangon odaállni a naprendszer elé, vagy a produkció nívótlansága, melyet elébük tárnak, oly állhatatosan ingerlő, hogy a publikum végül is megvadul és veszélyt szimatol ott is, ahol egy kis elnézéssel meg kellene látnia az értéket? Nem tartom véletlennek, hogy a Nemzeti Színház és Kamaraszínház sorozatos sikerek színhelye. Eltekintve az előadások nívójától, mely, hála az ensemblenek, csakugyan különb, mint a magánszínházak előadásainak állaga, az a publikum, mely a Nemzeti Színház és Kamaraszínház törzspublikuma, kétségtelenül jóindulatubb, áhítatosabb, hálásabb és fogékonyabb, mint a magánszínházak publikuma. A budapesti középosztálynak az a rétege, mely a két állami színház törzspublikumait kiadja, igaz, hogy jórészt nem vesz föl mást, mint a maga konzervatív és romantikus világképének illúzióit, de szívesen megy a színházába, mert biztosan tudja, hogy azt kapja ott, amire vágyakozik s jóhiszemű a viszony az állami színházak és publikumok között. Ez a jóhiszeműség hiányzik elsősorban a magánszínházak s a pesti publikum egyéb rétegeinek viszonyából. Teljes zűrzavar és tájékozatlanság tölti el egy egy premier előtt a színházlátogatót. (a berlini pontosan tudja, hogy mit kap a Volkstheaterben, mit Reinhardt-nal és mit a Kurfürstendammon) s ez a tájékozatlanság kiváltja azt a fölényes és á tout prix-ellenzéki tömeghangulatot, amely mindenkit megejt egy pesti színház nézőterén. Minden publikumot nevelni kell. Egy pár rajongó és makacs ember nevelte, igen nagy áldozatok árán, évtizedek munkájával, azt az áhítatos és türelmes színházi tömeget, mely ma estéről-estére megtölti a newyorki, berlini, párisi avantgárdé színházak tekintélyes térfogatú nézőtereit!. Ez a nevelés nálunk elmaradt. Ki hiányzott? Az a néhány rajongó és makacs ember? A rajongók és kételkedők városában (középfajta ember alig él itt a nyilvános berkekben) biztosan akadt és akad rajongó elég. Csak éppen, talán nem rajonganak és nem rajongtak elég makacsul. Ma aztán minden itt van, színház, publikum, színész, szerző és rendező egymás nyakán, csak éppen kölcsönösen nem bíznak egymásban. A színháznak olyan publikuma van s a publikumnak olyan színháza van amilyet megérdemel.

Képes Hét; Prága, 1929 december 29.

Kassai Vidor

A legborusabb arcz is kiderül a név hallatára:

Kassai Vidor!

Eszünkbe jutottak azok a „régi jó idők”, a mikor azért mentünk a Népszínházba, hogy megkaczagtasson a mi kis termetű, de páratlan művészetű Kassáink. Akkor is öröm látnunk, de megjelenése most valóságos  megváltás lenne, a ránk súlyosodó megpróbáltatások közepette :

— Müllen idő! Müllen idő!

Panaszkodott folytonosan a „Lili” Saint Hipothése pompás szerepében. Remek alakítás volt, emléke örökké élni fog. Ez a felsóhajtása épen most aktuális. Az egész világ ezt jajgatja, eszünkbe jut a klaszszikus Saint¬Hipothése, eszünkbe jut-a magyar komikusok királya és eszünkbe jut, hogy a közönségnek ez az egykor annyira bálványozott kedvencze életének nyolczvanadik évfordulóját csendben, szerényen, szegényesen, de bölcs megadással érte meg a kedves, magyar Vácz városában. Az ünneplés a mostoha viszonyok között elmaradt, de arra mégis figyelmeztetnünk kell e nevezetes napon, Kassai Vidor 8o-ikszületése napján, hogy a nagy művész, nemzeti színészetünk büszkesége, — koplal, fázik,nélkülöz …

Visszavonulását sértett önérzete sugalta. Minden fellépte a harsogó kaczagás, a zsufolt nézőtér, a tomboló tapsok jelében zajlott le és mégis elkedvetlenedett. Büszke önérzetét sértette az a mellőzés, melylyel — talán szándék nélkül — illették. Vele össze se hasonlítható epigonok kezdtek ellene dolgozni. Ezt nem tűrhette. Nyugalomba vonult, Váczon telepedett le, s ott általános megbecsülés s szeretetet élvezve játssza tovább a  patience, — a bölcs türelem játékát. Készültem, élete folyásáról egyet-mást följegyezni s erre vonatkozó adatokat kértem tőle. A jubiláns szokott kedves készségével sietett felelni és . . . nagy zavarba hozott; nem adatok voltak szellemes levelében leirva, hanem — az ónarczképe. Lehetetlen valakit hívebben lefesteni, mint ő tette keresetlen egyszerűséggel, humorral vegyes melancholiával, őszinte szókimondással és hevenyészett pongyolasággal sorolva fel viszontagságban, dicsőségben, örömben és csalódásban annyira gazdag, hosszú életének esemenyeit.

Vasárnapi Újság; 1920. március 27.

Ünnepély a m. kir. operaházban

Campilli Frigyes

Még meg sem nyílt az új operaház, de már is kedélyes ünnepély színhelye volt. A ballet-személyzet ugyanis ma megünnepelte Campilli balet-mester születésnapját, és ennek emlékéül a táncgyakorló teremben elhelyezte a szeretett mester arcképét. Az ünnepély lefolyásáról a következő hírt vesszük. Délelőtt az összes balletszemélyzet és Campilli számos tisztelője összegyűlt a próbateremben. Midőn az érdemes balletmester a terembe lépett, harsogó éljenzés fogadta őt.  Müller Katalin magántáncosnő, a ki az egész ünnepélyt rendezte és csinos beszéddel üdvözölte Campillit, a kit a nem várt ováció egészen megzavart. „Azt hallottuk – úgymond az ifjú szónok, – hogy a muzsának szentelt e termet mindazok arcképével fogják díszíteni, kik a művészetben kiválóak voltak. Mi a te alázatos tanitványaid, nem akartuk, hogy e teremben a nagyhírű művészek közül bárki is megelőzze azt, kinek a magyar táncművészet legtöbbet köszön, a mi kedves mesterünket. Elkészíttettük tehát arcképedet és elhelyeztük itt e terem legszebb és örök díszéül.”

 Campilli már a beszéd elején elérzékenyült, de a midőn Müller Katalin felemlítette, hogy az ünnepelt hány embernek adott példát, maga a szónok is könyezni kezdett és utána könybe borult az első, a második, a harmadik quadrille, végre az egész személyzet. Campilli meghatódottan mondott köszönetet a kitüntetésért és intette táncosait, hogy őrizzék meg a budapesti balletszemélyzet művészi hírnevét. Aztán sorba csókolta tanítványait, mire kezdetét vette a rendes táncgyakorlat.

 

Pesti Hírlap, 1884 szeptember 27