Mi van a speizban?

spez A színésznők és színészek, ha este királyi palástot és koronát hordanak is, éppen olyan hús és vér emberek, inint akár én, te, vagy ő ! Szeretik a jó falatokat, reggeliznek, ebédelnek, szóval, odahaza ők is nyárspolgárok, családapák, háziasszonyok, házigazdák. Sok színésznő nemcsak a színpadon hires, hanem arról is, hogy milyen kitűnő háziasszony. A háziasszony legfőbb erénye és dicsősége : az éléskamra, a speiz. Ha meg akarod tudni, hogy ki milyen háziasszony, nyiss be a speizába és mindjárt mindent meg fogsz tudni.
Manapság nem olyan könnyű ám pazar készleteket felhalmozni az éléskamrában, mint nagyanyáink idejében, vagy akár a mi boldog gyermekkorunkban. Egy jól megtöltött speiz akkora vagyont képvisel, mint régen pár száz hold jóféle szántó.
Azért nem kell attól tartani, hogy a színésznő-háziasszonyok elhanyagolták a kötelességüket, nem gondoskodtak a téli elemózsiáról. Megcsináltuk a stihpróbát, be-nyitottunk pár éléskamrába és mondhatjuk, roppant meg vagyunk elégedve. Sok helyen szemünk-szánk elállt és az Ínyünk csiklandozta a sok finom holmi, amit a polcok és üvegek, zsákok és pléhddobozok rejtegettek.
Nem akarunk senkit ugratni, de becsületszavunkra kijelentjük, hogy az alább következő listákért szavatosságot vállalunk, ha csak időközben valamelyik helyen meg nem esznek mindent, csak azért, hogy az adóellenőrző bizottságot kijátszhassak.

aczélilonaGyerünk csak szép sorjába :

I. speiz : Cs. Aczél Ilona :
Szép, gondozott polcokon ezek a csekély-ségek sorakoznak :
5 üveg málna-lekvár 10 üveg barack-lekvár
2 üveg bor
2 üveg ecetes uborka
3 üveg kovászos uborka
2 zsák kenyérliszt
1 zsák főzőliszt 10 kiló rizs
6 kiló bab
15 kiló tarhonya 150 kiló sertészsir
3 kiló libazsir
2 üveg rum
30 kiló kockacukor 10 kiló porcukor
10 kiló süvegcukor

Más semmi !

Színházi Élet, 1923. október 14.

Folytatása következik!

Aczél Ilona

Karinthy Frigyes: Dr. Szabó Juci játékstílusa

 

karinthy
Karinthy Frigyes

Kivételesen jó együttes, egyik fő magyarázata a rendkívüli sikernek. A kevés figura, ami a színpadon mozog, minden pillanatban betölti azt és mozgalmasabb képet ad, mint sok tömegfelvonulás. A játék stílusa hű tükre, sőt nagyító lencséje a darabénak – ösztönszerű érzéssel sokkal jobban talált bele ennek a kedves kis komédiának a velejébe, mint ahogy utóbb a kritika cselekedte. Francia könnyedségről, párizsi elmésségről beszéltek valami tehetetlenségi nyomaték hatása alatt, ami a sablonos jelzők formájában beleette magát a pesti kritikusok műnyelvébe. Szó sincs róla, ennek a kis darabnak semmi köze Párizshoz – csodálatos, hogy a formahű alakításokon keresztül nem vette észre senki, mennyire német humor ez, kedves emléke annak a kultúrának, ami a gemütlich Ofenpest idejéből maradt ránk örökségül. Nézzék meg Csortos pompás professzorát, ezt a remekbe készült “Fliegende Blätter” alakot (az elmaradhatatlan esernyővel, ami mindig elmarad), Forrai Rózsi komische Alteját, a tökéletes rajzot, amit mintha a halhatatlan Wilhelm Busch vetett volna oda három röpke vonással – tiszta “Humoristische Hausschatz” ez, egy jól ismerttitkosilona letűnt világ, csak az okos erdészkutya, a Kindermund, a Verplauscht és Vexierbild hiányzik. A főszereplők, Titkos és Törzs, meleg rokonszenvvel illeszkednek ebbe a környezetbe. Titkos doktorkisasszonya hibátlan. Egy éles és felejthetetlen szín a báj spektrálképében, tanulságul, hogy ez a ritka adomány ruganyos és erőteljes mozdulatokban, határozottan csengő hangban, biztos és férfias lépésekben éppen úgy megnyilatkozhatik, mint tipegő lágyságban, vagy szemlesütő selypítésben. Törzsről csak annyit, hogy mindent meg tud csinálni, amit szeret és akar.

Nyugat, 1926. február 1.

MÁRKUS EMÍLIA OTTHONÁBAN

MÁRKUS EMÍLIA HŰVÖSVÖLGYI VILLÁJA
MÁRKUS EMÍLIA HŰVÖSVÖLGYI VILLÁJA

Távol a nagyváros gőzös levegőjétől, meszszenyúló hegyek mellett a széles, illatos rét vidám kankalin virágai kaczérkodnak a ra­gyogó égboltozattal, köröskörül a pompázó nyár gyönyörűsége s a kies Hűvösvölgy el­bűvölő magányossága öleli át az odaérkezőt, a mint a kanyargós út szélén halad fel a zöldelő fáktól sötétlő Hidegkúti útra. De a nagyvárosi kultúra ide is eltévedt. Jobbra-balra modern stílusú villák emelkedtek a mesterien rendezett parkok mögött s bizony igen gyakran durván megtöri a szépséges út csendjét egy-egy autó lihegő pöfögése.

Az ötvenegyes fekete vasrácsos park köze­pén, egyedül büszkén áll egy ó-római stílusú villa. Elbűvölten bámuljuk a nagyszerű archi­tektúrát s a mint megakad a szemünk a be­járó klasszikus márványoszlopain, önkéntelenül a római Campagnában képzeljük magunkat. Mintha a régi klasszikus világ valamelyik cso­dás palotáját varázsolta volna ide a budai he­gyek közé valamelyik jókedvű Isten, hogy jus­son nekünk is valami a ragyogó ó-római kor művészetéből.

A HALL
A HALL

Nem közönséges lakója van a villának. A mi nagy drámai művésznőnknek, Márkus Emíliá­nak nyújt stilszerű hajlékot a klasszikus al­kotmány, a melyet a kényes és linóm artisztikus ízlésű művésznő óhajára, a római Campagno klasszikus stílusában terveztek meg Jansky Béla és Szivessy Tibor műépítészek.

A belső millieunek ragyogó lelkében Márkus Emília gazdag és sajátos egyénisége csillan fel. Ő nemcsak a színpad, hanem az otthon művésznője is. A mint a két klasszikus már­ványoszlop között befelé megyünk, egy gyö­nyörű hallba találjuk magunkat. Négy már­ványoszlop fog körül bennünket s ugyancsak márvány padlózatán gyönyörű süppedő per­zsaszőnyegek fogják fel lépteink neszét.

Csupa finomság, előkelő művészet e ra­gyogó otthonnak minden egyes zúga. Az elő­csarnokból egy nagy fekete tölgyfalépcső vezet fel az emelet karzatára, a hol a nagy mű­vésznő otthoni próbáit szokta tartani. Széjjel­nézünk. Három fekete faragott velenczei láda szolgáltatja az ülőhelyet s a sarokból egy ezüstözött hintaló kaczérkodik velünk; a firenzei Viscontiaké volt a XVI. században.

Innen átmegyünk egy szépséges télikertbe ; gyönyörű színes azaleák virítanak ki a pálma­erdők sötétjéből, és a tömérdek fehérbóbitás jázmin hódító illata teli lehelte a levegő athmospheráját. Mintha egy ragyogó földi para­dicsomba tévedtünk volna be, úgy elfog ben­nünket a hangulat. Nem akarunk mozdulni innen, a lábaink gyökeret vertek. A mint így elmélázunk, az illusztris asszony beszél hozzánk kedvesen, közvetlenül az ő megszokott linóm modorában. Annyi melegség van a hangjában és rengeteg nagy érzések törnek fel lelke mé­lyéből, a mint magáról a művészetről beszél.

A MŰVÉSZNŐ FÉKJÉVEL A VILLA BEJÁRATÁNÁL ÉS A SZALON
A MŰVÉSZNŐ FÉRJÉVEL A VILLA BEJÁRATÁNÁL ÉS A SZALON

A zongoraszobában megmutat nekünk egy csodaszép ó-kastiliai függönyt, a melynek pár­ját a Louvreban őrzik, Pulszky örökéből ma­radt a nagy művésznőre a horribilis értékű füg­göny és az ö nagy művészi érzéke stílszerűen helyezte azt el gyönyörű otthonában.

A szalon renaissance kandallóján egy eredeti nagyértékű Donatello fejben gyönyörködünk, de e műkincsen kívül a kanapé felett meg­pillantunk egy csodaszép olajfestményt, Tizian fehér kutyáját. Áhítattal állunk meg a hal­hatatlan mester képe előtt és ismét az az érzés járja át lelkünket, a mely érkezésünk­kor ott künn a pompás kertben, a midőn meg­pillantottuk a klasszikus oszlopokat. Nem! Mi most nem vagyunk itthon, mi künn bolyon­gunk valahol a római Campagnában.

Az ebédlőn keresztül visszajutunk az elő­csarnokba, de útközben találkozunk magyar művészettel is. Egy nagy Lotz képen kívül Rippl-Rónai érdekes festménye, a Márkus Emi­lia szőke hajú feje néz reánk nagy búzavirág­kék szemeivel.

AZ EBÉDLŐ - Balogh Rudolf felvételei
AZ EBÉDLŐ – Balogh Rudolf felvételei

A művészi hajlékban kellemes, finom tónus ömlik át s lelkűnkben különös érzéseket fa­kaszt. Elénk varázsolja Márkus Emilia hatal­mas alakításait, az ő utánozhatatlan nagy mű­vészetét. Ilyennek képzeltük el az ő tűzhelyét, a hol a művészeten kívül a melegség és sze­retet is körüllengi az otthont az illusztris mű­vésznő közvetlen egyéniségével. A mint kifelé megyünk, gyönyörű fehérszőrü macska jön fe­lénk, virgoncz ugrással úrnője mellett terem s hízelkedve simúl a háziasszony fekete selyem szoknyájához. Márkus Emília kedveskedve szól rá a kis állatra s szelíden megdorgálja csin­talan viselkedéséért.

Künn vagyunk ismét a kertben. Karcsú ró­zsafák ágain zöld levelek bóbiskolnak az ifjú tömör bimbók kaczérkodására. A késő délután magával hozta a Hűvösvölgy megszokott csend­jét s felénk kergette a kankalinos rét isteni muzsikáját, hogy körül zizegje ennek a saját­ságos asszonynak klasszikus hajlékát.

Kovács Lydia, Vasárnapi Újság, 1913. július 13.

Ügyelő, mint ügyelő

kiraly-szinhazA kis gróf szereposztásában van egy érdekes véletlen — talán nem is véletlen — amit avatatlan ember nem igen vesz észre. Az első felvonásban ugyanis felvonul a kültelki szinház egész művészszemélyzete s ezek között az ügyelőt — Havy bácsi, a Király-Színház népszerű ügyelője játssza. Nem lehet tagadni, hogy Beöthy László szereposztó ötletessége természethűbb alakítót aligha talált volna az ügyelő szerepére. Ez az érdekes azonosság természetesen nem maradhatott tréfa nélkül. Mindenki tudja, hogy az ügyelő a kulisszák mögött a szereplőkre ügyel, hogy le ne késsenek a jelenésről. Havy bácsi ebben a tekintetben minta ember. Emberemlékezet óta senki sem késett le a jelenéséről az ő keze alatt. Mélyen megdöbbenthette tehát Stoll Károly, mikor Havy bácsi akulisszák mögött álldogált és ő rémülten rákiáltott :

— Lekésted a jelenésedet !

Havy bácsi életében még így meg nem ijedt. Horribile dictu : egy ügyelő lekéssék a saját jelenéséről. . . .

Színházi Hét, 1911 szeptember 16.

AZ UJAK – A három jómadár

3jómadárÖnök még bizonyára emlékeznek a  Lumpátius vagabundus három pompás csirkefogójára, akiknek mulatságos csínytevésein már a nagymamáink is igen jóízűen kacagtak vala. Nos, ezt a pompás bohózatot mintha csak az Ujak csoportjának három ragyogóan elmés és pompás tagjára készítették volna, akikkel most lesz bővebb alkalma megismerkedni a közönségnek. A három jómadár, nevezetesen: Gózon Gyula, Kabos Gyula és Virányi Sándor, az itt alkalmazott sorrend szerint a Népopera, Király-színház és Vígszínház új művészei, valamikor együtt kezdék pályafutásukat és ha visszamegyünk életük fonalán, hát megtaláljuk őket Polgár színtársulatánál valahol Nagybecskereken, ahol mind a hárman ugyanazt a derék özvegyet hitegették, hogy elsején pontosan kifogják egyenlíteni a két havi házbértartozást. Mert akkor még olyan idők jártak a kitünö hármas feje fölött. Minden kincsük a fiatalság volt, továbbá a művészet és a jókedv, amely utóbbiból mindenesetre több volt nekik, mint a pénzből. A lakótársak persze nem búsultak ezen a csekélységen, hanem annyi tréfát követtek el hármasban, hogy bízvást könyvet lehetne írni apró csínyjeikből. El is nevezték őket a Lumpácius után ,,a három jómadár”-nak. Azóta persze különvált utakon jutottak mindig közelebb a boldoguláshoz. És most a lakótársak itt vannak Pesten. Gózont már ismeri a közönség a Nagy Endréből de országos népszerűsége már nem késik soká, hisz a Budagyöngye című pompás, finom muzsikájú operett az ő személye körül forog. Kabos és Virányi szintén hamarosan ki fognak lépni a névtelenség homályából (hiszen már is beszélnek róluk és sokat várnak tőlük) és nem adunk neki egy hónapot, a három jómadár megtollasodik itt a fővárosban.

Színházi Élet, 1913. szeptember 6.

A pesti ideiglenes népszínház megnyitása

 

Miklóssy Gyula

Miklóssy istvántéri színháza szerdán, okt. 30 án nagy ünnepélyességgel nyittatott meg. A színház minden része a zsúfolásig megtelt. Maga a terem elég csinosan van diszitve, kis négyszöget képez , alul egy sor páholylyal. Az udvar és a kormány számára egy-egy páholy van föntartva. A tulajdonképeni megnyitást egy prolog képezte, mely az összes színházi személyzet jelenlétében adatott elő. Ezt követte a „Szigetvári vértanuk“ első felvo­nása, melyben „Annát“ Jókainé játszta, kit a kö­zönség zajos éljennel fogadott és gyakori kihívás­sal tüntetett ki. Ezután a „Pesti vízvezeték” czimü egy felvonásos vígjáték Balázs Sándortól s egy népdalokból összeállított „leánykérő” cz. jelenet adatott elő. A megnyitási ünnepélyt egy allegori­kus kép zárta be, melyen a nemzet geniusa köze­pén, kezében koszorút tartva — jobbról s balról a nevezetesebb magyar költők és írók voltak föl­tüntetve. A szereplők jó sikerrel játszottak.

Vasárnapi Újság, 1872. november 3.

Magyar színmű 1575-ből.

A soproni újság okt. 2-diki számában a legrégebbi színművekről egy czikk közöltetik, amelyben a többi közt 1575-ben a debreczeni könyvnyomdából kikerült következő czímű színjáték említtetik: „ Theopania, azaz Isteni Meg Jelenés.” Wy (uj) és igen szép Comedia ami első Atyáinknac állapotyáról és az emberi tiszteknec rendeléséről avagy grádicsáról. Szegedi Lőrinz által. 1575. in 4.

E műnek, mely Farkas Lajos hazánkfia birtokában lenni állitatik, hátulsó része hiányzik s csak 48 lap van meg belőle. E példány állítólag egykor Sinay Miklós debreczeni tanáré volt, ki az utolsó lapra azon megjegyzést tevé, hogy, nevezett mű szerzője 1569-ben békési lelkész s a körös és maros közti kerület seniora Szegedi Lőrincz volt. Vajjon nem lehetne-e még valahol ama műből egy telje példányt találni a debreczeni főiskolai könyvtár számára, hol annak legilletékesebb hely lenne.

 

Hortobágy, 1864. október 9.

Hangmegállapító bizottság

Biller Irén

Biller Irén és a Fővárosi Operett Színház hangafférjában már egyszer összeült a választott bíróság, amely hivatva volt eldönteni, hogy csakugyan legyöngült- e Biller Irén énekhangja. Biller azóta úgy akar bizonyítani, hogy egy kabaré operettjében énekel. A választott bíróság is kíváncsi erre a bizonyításra, és mint értesülünk, testületileg kivonulnak az Andrássy úti Színházba, hogy ott meghallgassák Billert és megállapítsák, csakugyan elvesztette-e a hangját, vagy nem. Ettől a döntéstől függ azután az affér sorsa: milyen kritikát fog gyakorolni a bizottság Biller Irén hangja fölött. Annyi bizonyos, hogy ilyen „kritikus társaság” még kevés ült — nézőtéren.

 

Az Est 1926. április 28.

Scribe és dolgozótársa

Eugéne Scribe

A szellemes francia vígjátékíró egyszer emberére talált egy egyénben kitől azt nem is várta volna. Egy gazdag gyáros fölkérte egyszer Scribet, hogy egyik darabjának czimlapján nevezze meg őt, mint munkatársát; a miért  a gyáros kész az előadás költségét fedezni s lemond minden anyagi haszonról; ő megelégszik a hírnévvel. Az érzékeny  Scribe megjegyzi erre, hogy nem találja összeillőnek, ha egy lovat és egy szamarat fognának be egy fogatba, mire a gyáros Scribehez egyszerűen ezt a kérdést intézte: „De Uram! Micsoda joggal nevez ön engem lónak?”

 

Váczi Hírlap, 1888. január 1.

Kassai Vidor

A legborusabb arcz is kiderül a név hallatára:

Kassai Vidor!

Eszünkbe jutottak azok a „régi jó idők”, a mikor azért mentünk a Népszínházba, hogy megkaczagtasson a mi kis termetű, de páratlan művészetű Kassáink. Akkor is öröm látnunk, de megjelenése most valóságos  megváltás lenne, a ránk súlyosodó megpróbáltatások közepette :

— Müllen idő! Müllen idő!

Panaszkodott folytonosan a „Lili” Saint Hipothése pompás szerepében. Remek alakítás volt, emléke örökké élni fog. Ez a felsóhajtása épen most aktuális. Az egész világ ezt jajgatja, eszünkbe jut a klaszszikus Saint¬Hipothése, eszünkbe jut-a magyar komikusok királya és eszünkbe jut, hogy a közönségnek ez az egykor annyira bálványozott kedvencze életének nyolczvanadik évfordulóját csendben, szerényen, szegényesen, de bölcs megadással érte meg a kedves, magyar Vácz városában. Az ünneplés a mostoha viszonyok között elmaradt, de arra mégis figyelmeztetnünk kell e nevezetes napon, Kassai Vidor 8o-ikszületése napján, hogy a nagy művész, nemzeti színészetünk büszkesége, — koplal, fázik,nélkülöz …

Visszavonulását sértett önérzete sugalta. Minden fellépte a harsogó kaczagás, a zsufolt nézőtér, a tomboló tapsok jelében zajlott le és mégis elkedvetlenedett. Büszke önérzetét sértette az a mellőzés, melylyel — talán szándék nélkül — illették. Vele össze se hasonlítható epigonok kezdtek ellene dolgozni. Ezt nem tűrhette. Nyugalomba vonult, Váczon telepedett le, s ott általános megbecsülés s szeretetet élvezve játssza tovább a  patience, — a bölcs türelem játékát. Készültem, élete folyásáról egyet-mást följegyezni s erre vonatkozó adatokat kértem tőle. A jubiláns szokott kedves készségével sietett felelni és . . . nagy zavarba hozott; nem adatok voltak szellemes levelében leirva, hanem — az ónarczképe. Lehetetlen valakit hívebben lefesteni, mint ő tette keresetlen egyszerűséggel, humorral vegyes melancholiával, őszinte szókimondással és hevenyészett pongyolasággal sorolva fel viszontagságban, dicsőségben, örömben és csalódásban annyira gazdag, hosszú életének esemenyeit.

Vasárnapi Újság; 1920. március 27.