Lányi Viktor: A Máté-passió előadása

Lichtenberg Emil
Lichtenberg Emil

Lichtenberg Emil operaházi dirigens, de amint őt ismerem, elhiszem róla, hogy összes színházi ambícióit odaadná azért az eredményért, hogy előadhatta az öreg Bach Sebestyén Máté-passióját. Aminthogy vannak jó sokan, akiknek sok-sok Operai este együtt nem adott annyi mélységes impressziót, mint ez a passió-előadás a Vigadóban. De bátran a mérleg másik serpenyőjére lehetne rakni a koncertek és más kínálkozó zenei élvezetek nagy-nagy tömegét is. Ez a mérlegelés arra jó, hogy az ember elmerengjen az állami és fővárosi budget hímes mezői felé, ahol is a művészeti szubvenciók kövér pázsitján kültelki színigazgatók és féltehetségű zenekarvezetők legelésznek. Ki törődik nálunk a nemes és nagyszerű vokálzenével, az oratórium fölségesen barokk művészetével? Ki akar itt a tömegnevelés súlyos és hálátlan munkájára vállalkozni? Azaz, hogy most már van embere mindennek, ez a csendes és nagyakaratú muzsikus, aki pár éve dolgozik azon, hogy megteremtsen Budapesten valamit, ami minden jobb német és francia városban magától értetődően van és dolgozik: oratórium-együttest. Sok indolenciával, nehézséggel kellett megbirkóznia, de végre mégis elérte a célját: egy filharmonikus koncert keretében, háromszáz főnyi ének- és zenekar élén dirigálta Bach remekművét. A kritika itt-ott hozzányúlhat az előadáshoz, de a méltánylás az egészet illeti, az egésznek egységes és monumentális hatását. S a részletekbe menve, meg kell állani a kórusnál, amelynek összetanultsága és hangszépsége páratlanul nagyszerű volt. Meg kell állani Durigó Ilonánál is, aki az alt-szólót énekelte. A külföldön keresett oratórium-énekesnő leckét adott a megértő, stílusos Bach-éneklésből. Egyik-másik recitativója könnyfakasztóan szép volt. A többi szólisták: B. Sándor Erzsi, dr. Székelyhidy, Szemere, Ney és Venczell szintén megbecsülni-valóan végezték nehéz és fárasztó feladatukat.

Nyugat, 1913. január 16.

Volkmann

Volkmann Róbert

 Harmincz esztendő, egy emberöltő zajlott le Volkmann Róbert halála óta. A megemlékezés kegyeletes ünnepet ül; a kialvó tűznek kései parázsából fellobog egy láng, hogy momentóképen figyel­meztessen bennünket: álljunk meg egy perczre, hajtsuk meg zászlónkat egy letűnt, viharos korszak, a kibontakozás korszakának herosza: Volkmann Róbert előtt. Aki ismeri a magyar föld vonzó erejét, aki ismeri a magyar népnek minden erényét és minden hibáját, megérti, mi volt nekünk magyaroknak Volkmann Róbert. A magyar haza levegője kötötte őt hozzánk és a magyar faj erényei és hibái tették őt mesterünkké, tanítónkká.Volkmann, aki a műveit nyugat egyik legnagyobb zenésze volt s akinek feje köré a germán géniusz fűzte babérjait: a mienk lett, a mienk maradt. Abban az időben, midőn zenei életünk fellendülni kezd: idejön, kikeresi magának a zenei tehetségeket: tanítja, oktatja őket, neveli a muzsika szeretetére és megtanítva őket a zene­művészet értékelésére; tanítómester és apostol egyaránt. A külsőleg mogorva, zárkózott ember, a hideg szász: egy­szeribe felmelegszik abban a környezetben, ahol szeretik, becsülik őt, midőn ajkáról áhítattal lesik az igét. És az ige, a művészet és hazafiság igéje szárnyalóan zeng ajkairól, meg­tanítja tanítványait a zene ideál értékelésére, buzdítja őket, serkenti a haladásra és gyámolítja törekvéseikben.Így lett ő nemcsak korának, de az utókornak is tanító mestere és ő szabott irányt a magyar zeneművészet fejlődésének. Most, hogy immár harmincz év óta a kerepesi temető csendes lakója lett, keresse őt fel kegyeletünk és a babér helyett, melyet a dicsőség és géniusz hullattak sírjára, hintsünk mi is egy késői nemzedék gyermekei égő rózsaszirmokat szeretetünk örök szimbólumaként.       

 

ifj. Toldy László dr.

A Zene 1913. október

A Zene

Wagner-anekdoták

 

– Emlékezés Wagner Richardra, —

 

Richard Wagner
Richard Wagner

1883. február 13-án, tehát ma huszonöt esztendeje halt meg Wagner Richárd a velenczei Palazzo Vendramin-ban,

A zenetitán halálának negyedszázados év­fordulóját az egész világon kegyelettel ülik

meg és kiveszi részét a kegyeletes ünneplésből a Magyar Királyi Operaház is, a mely elsőrendű előadásban adja elő ma este a Niebelungok gyűrűje zenedráma-trilógia első részét, A Walkürt.

Wagner halálának negyedszázados évfor­dulója alkalmából érdekes kötet jelent meg a minap. A kötet czime: Wagner-adomák és a szerző, illetve az anyag feldolgozója, Erich Klosz, kezeskedik annak hitelességéről, az adatok teljes pontosságáról. Az előszóban eze­ket mondja:

„A ki Wagner-t valóban és közelről óhajtja megismerni, ott kell az ismerkedést kezdenie, a hol a legközvetlenebb, vagyis leveleiben, továbbá a művészekkel és barátaival való érintkezésben.“ Valóban e szempontok vezették az adomák feldolgozóját e kötet összeállításában. Wagner nagyon kedvelte a humort, a tréfát, az ötletet, melyek soha sem hiányoztak nála, csak hányt-vetett életpályájának exponáltabb küzdelmeiben és a nélkülözések idején nyilatkozott meg metsző szarkazmus alakjában. Wagner majd minden ismerőséről és a szereplő egyéniségek­ről tudott egy-egy találó megjegyzést, mely nem ritkán éles, sőt bántó volt. Az adomák Wagner igazi humorát élénkítik meg a könyv lapjain melyek részben Wagner kortársainak és ezek leszármazóinak elbeszéléseiből, részben hiteles levelekből és egyéb iratokból, naplók­ból nyerték adataikat A gyermekkori, majd később a Párisban töltött ifjúkorhoz fűződő történetkék érdekesek ugyan, de még nem jellemzik erőteljesen a későbbi Wagnert. Csak a Drezdában töltött időszak (1839—1842.) nyújtja az első ilyen adomát, mely eléggé ismeretes,ebben Schuman-nak és Wagner-nek egymásról való véleménye foglaltatik, íme:

Schumann azt mondta egy társaságban, hogy:

– Wagner elmés ember, de az a baja hogy szünet nélkül beszél.

Mire Wagner megjegyezte:

– Schumann lehetetlen egy ember. Soha nem mond semmit.

 

Hogy baráti körben milyen különcz módon űzött tréfákat, azt megvilágítja e történet.           – Lisztet gyakran kérte, hogy zongorázzék neki. Egy alkalommal, midőn Liszt befejezte művészi játékát, Wagner négykézláb mászott melléje, e szavakkal:                                             – Ferencz, te olyan szépen játszol, hogy hozzád csak négy lábon illik járulni

Az adomák legtöbbje természetesen Bayreuthból kelt. Nietzsche-vel is baráti viszonyban állt; csak akkor ingott meg barátsága a nagy filozófussal szemben, midőn ez – zeneköltőnek is képzelve magát egyik szerzeményét eljátszotta Liszt előtt. A szerzeménynek czime egyébként Szilveszteri harangok volt és Nietzsche Wagner nejének ajánlotta.

Az anekdoták közt van sok borsos; sőt drasztikus is, melyeknek azonban azért szorítottak helyet, hogy a kötet teljes legyen.

 

Színházi Lapok, 1908. február 13.

A történelmi társulat zenetörténelmi előadása

Bartalus István

Deczember 6-ikán a történelmi társulatnak érdekes ülése volt, még pedig zenekísérettel. Bartalus István állami paedagogiumi tanár tartott felolvasást a magyar palotás zene eredetéről, s jó zenészek zongorán azonnal illusztrálták felolvasásának egy-egy részét. Az akadémia rendes terme szorongásig megtelt. Kivált a női közönség érdeklődött.

Bartalus fejtegetéseinek kiinduló pontja az volt, hogy a magyar zenét nem a czigányok hozták ez országba, hanem úgy keletkezett, mint a többi európai népfajoké : ha valahol egy dal- vagy tánczforma keletkezett, az körutat tett a világban, — de mindenütt a lakosság átidomítá, alkalmazta a saját géniuszához. Példa rá a régi magyar palotás, melynek formájához és ritmusához hasonló található a a franczia, olasz, német, lengyel, oláh zeneköltészet múltjában is. Hasonlít hozzá pl. a pávatáncz, melyet a francziák, olaszok, spanyolok más-más módon jártak. A zongorán Káldy Gyula legott elő is adott egy egy mutatót e táncz zenéjéből. A pávatáncz frisse a galliarda volt, a braule pedig a kortan ez egy változata: mindkettő rokonságban levő a magyar palotással. Bartalus bemutatta ezután az egész atyafiságot: az olasz volte-t, a franczia courante-ot, a lengyel choreal-t (népnyelven kalamajka, Kolomea galicziai várostól), a német eredetű allemandet, az olasz eredetű passamezzót, végül — hogy a palotás ritmusának az egyházi zenében is példáját mutassa, előadatott két templomi éneket a múlt századból, Esterházy Pál herczeg nádorispántól. Az énekszámokban Csiszér Irén és Platz Mariska kisasszonyok közreműködése kötelezte le a hallgatóságot.

Káldy (Platz) Mariska

A régi zenedarabokat maga Bartalus irta át hangjegyekre a XVII. századbeli lantirásból. A hangszerelés és betanítás a magyar zene múltjának kiderítésében szintén buzgólkodó Káldy Gyula érdeme. Az előadás élvezetes, tanulságos volt és zajos tapsokra ragadta a jelenvoltakat.

E történelmi hangversenynyel kapcsolatban következő nyilt levelet kaptuk Bartalus Istvántól:

 Káldy Gyula urnak. Kedves barátom!

Decz. 6-án a történelmi társulat gyűlésén tartott felolvasásom, melylyel az összes napi sajtó, s a szokatlan nagy számú hallgatóság oly nagy mértékben meg voltak elégedve, nektek, Apolló fiainak és leányainak, köszönheti a szép eredményt. Ezért újabban is köszönetet mondok Csiszér Lén és Platz Mariska kisasszonyoknak, kikre a nehéz, de gyönyörű művészeti pályán szép jövő vár; Major G. Gyula urnák, a nagy Volkmann legméltóbb tanítványának; Faludy Károly, Késmárky Árpád, Kerner István, Wilmouth Bódog, Tintner Bertold uraknak, kik a XVI—XVII. század zenéjét oly szeretettel, oly finom árnyalatokkal adták elé, mintha a mondott idők messzi távolából telephon szárnyain repültek volna a t. akadémia dísztermébe. Fogadják újabban is szíves köszönetemet a közreműködésért. Téged pedig az egésznek sikeres létrehozóját jutalmazzon meg az öntudat. — Bartalus István.

Vasárnapi Újság, 1891. december 13.

A színházi vitához

Dr. Fenvessy Ferenc

Az operaház zenekara, mint testület, a következő nyilatkozatot adja:

„Fenyvessy Ferenc országgyűlési képviselő úr múlt pénteken, e hónap 20-án a belügyminisztériumi előirányzat tárgyalása alkalmával tartott beszéde folyamán többek közt azt mondta:  az operaházi gazdasági főnök ajánlata folytán az intendáns úr által ide szerződött új karmestert a zenekar egyszerűen kineveti. Minthogy ezen „új karmester” alatt csakis Rabiczek József, közel két év óta jelesen működő karnagy úr érthető, alulírott operaházi zenekar erkölcsi kötelességének tartja kijelenteni, hogy Rabiczek József urat nemcsak hogy nem neveti ki, hanem  általánosan komoly és képzett zenésznek ismeri, aminek azáltal is igyekezett kifejezést adni, hogy egyik filharmóniai hangversenyének vezetését reá bízta s azon saját nagyobb szabású szerzeményét előadta. Budapesten, 1893 évi január hó 22-én. A magy. kir. Operaház zenekara mint testület.”

 

Pesti Napló, 1893. január 24.

Pécskey Alajos

Stefánia belga királyi hercegnő

A 12 éves hegedűművész, a zeneakadémia jeles növendéke, ki a napokban Fiuméban hangversenyezett zsúfolt ház előtt, e hó 6-án Abbaziában  játszott nagy érdeklődés mellett. A hangversenyen megjelent Stefánia özvegy trónörökösné is egész udvarával, Pálffy grófnő, Chetek-Széchenyi hercegnő, Lybinszki brazíliai miniszter, báró Edelényi-Gyulai  Lipótné, Reinlander és Billroth tanárok. A főhercegnő a kis művészt többször megtapsolta  s elfogadta a tőle átnyújtott bokrétát.

Pesti Hírlap, 1893. január 10.

Ole Bulle hegedűje

 

Ole Bull

Az észak Paganini özvegye elhalt férje hegedűjét a bergeni múzeumnak ajándékozta. Mindenképen veszteségnek tekintjük ezen nemes ajándékot a működő művészekre nézve, mert célszerűbb lett volna ezen hegedűt mindig mint reliquiát a legjobb hegedűsnek adni, hogy játszon rajta, hirdesse elhunyt nagy kezelőjének dicsőségét.

 

Magyar Lant. 1901. Szeptember

Paganini filmen

 

Andreas Weißberger

A „Magyar Filmkurír” híradása szerint hangos film készül Paganini életének velencei szakáról. A nagy hegedűművész sem kerülte el sorsát, minekutána operettet írtak róla, most már megfilmezik szegényt. A róla  készült hangos filmet  Frank Clifford rendezi. Paganinit Weiszberger András hegedűművész személyesíti. A képet a Tonbild Syndikat (Tobis) állítja elő.

Magyar Zenészek Lapja, 1929. január 1.

Paganini hegedűje

 

Paganini

A nyáron az a hír járta be a sajtót, hogy Paganininek a génuai városhá­zán őrzött Guarneri-hegedűje pusztúlásnak indul. Ez a hír azonban nem felel meg a valóságnak, mert a városi hatóság által erre a célra kiküldött nyolcas-bizottság, amelynek a vizsgálat megejtése volt a hivatása, azt állítja, hogy a hegedű teljesen kifogástalan állapotban van. A város azonban — úgy látszik — most már óvatosabb lesz, mert el­határozta, hogy a bizottság ezentúl a hegedű ál­lapotát minden évben vizsgálja meg, azonkívül azt is elrendelte, hogy a hegedűn évente legalább két­szer játszanak, mert ezt a hangszer jókarban tar­tása megköveteli. Ezek az óvatossági rendszabá­lyok a Sivori-család hegedűjére is vonatkoznak, amelyet szintén a választott bizottság oltalma alá helyeztek és amelyet ugyancsak jókarban találtak. A Paganini Guarneri-hegedűjére vonatkozó közlé­sek kapcsán bizonyára az is érdekli a műkedvelő­ket, hogy Paganininek 1727-ből származó Stradi- varius-hegedűje, amely tíz évvel ezelőtt még a Sivori-családé volt, Münchenben van és most Fiorini hangszerkészítő tulajdona. – Paganini ezt a hegedűt Carli nevű impresszáriójának közvetítésé­vel Cozio Salabue gróftól vette, akinek nagy hegedűgyüjteménye volt, köztük a híres Messiás- hegedű is.

Magyar Dal-, és Zeneközlöny 1908. február 15.