Színházi helyárak

FürediszínSzínházi helyárak, a színházi előadás megtekintésére lefizetett összeg. Az első magyar színtársulatnál aránylag igen alacsony volt a helyár. Az ötvenes évek­ben még divatozott az a szokás, hogy a jegyeket meg lehetett váltani természet­beni fizetéssel: tojás, hús, kolbász, liszt, vagy kenyér ellenében. Molnár György feljegyzéseiben olvassuk, hogy 1854-ben Balatonfüreden ez volt a színházi belépti díj: 1 pár húsos csirkéért 2 álló kar­zati jegyet adtak, fiatal pipe (liba) 2 karzati zártszékkel volt egyenértékű, zsenge rucáért 1 karzati zártszék és 1 karzati állóhely járt, fiatal pulykáért 1 földszinti zártszéket utaltak ki; 1 kis kosár tojásért 3 előadásra 1-1 álló kar­zati jegy volt érvényes, 1 szopós bárány­ért 1 hétig lehetett karzati zártszékre menni. 1 szopós malacért két földszinti zártszéket adtak, stb. A helyárakat rend­szerint a színtársulat igazgatója, vagy a színház vezetője állapítja meg. Ezek a helyárak a rendes köznapi előadásra érvényesek. Ezeket csak 50%-os, vagy újabban vigalmi-adós utalványokkal mérséklik egyes emberek részére. Na­gyobb vendégszerepléseknél a helyára­kat azután felemelik, amikor is az elő­adásokat „felemelt-helyárakkal” hirde­tik. A vasárnap, ünnepnapi és némely­kor hétköznap délutáni előadásokra „mérsékelt helyárak”-at szabnak meg, míg a gyermek, ifjúsági vagy katona (levente) előadásokra, „rendkívül mér­sékelt helyárak”-at szoktak hirdetni. Is­meretes még a „mérsékelten felemelt helyárak” elnevezés is, amelyet kisebb igényű vendégjátékoknál, jótékonycélú vagy éjjeli előadásoknál szoktak hirdet­ni az igazgatók. A színházi helyárakkal kapcsolatban az u. n. bérleti-rendszer is ismeretes, ami nem más, mint több előadásra, vagy előadássorozatra előre megváltott, rendszerint 25-30%-kal mér­sékelt jegyfüzet, vagy belépésre szóló igazolvány.

 

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931

Díszletfestés

A színházak díszletfestése nem ötletszerűen történik, hanem alapos megbeszélés, tervezés és a szakértők hozzászólása alapján. Az ilyen megbeszélésnél jelen van a szerző, az igazgató, a rendező és a szcenikus.

A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme

A tervező elkészíti — természetesen kicsinyítve — a díszlet modelljét, amely teljesen hasonlít az el­készítendő díszlethez. Az ilyen kis mo­dell alapján tervezik magát a nagy dísz­letet, ami után megkezdődik a díszlet meg­festése, még pedig a következő módon. A műterem padlójára hatalmas vásznat fe­szítenek ki, hogy annak felülete a festés­nél egyenletes maradjon. Ezután enyvezett hegyikréta alapozással kezdik meg a mun­kát, melynek megszáradása után egy hosszú zsinór segítségével megrajzolják a négyzetmétereket. Ezután jön a tulajdon-képeni festés, aranyozással és figurális vál­tozásokkal befejezve. Ha az egész munka megszárad, a megfelelő részeket kivágják.

A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme

Utána megkezdődik az asztalosok munkája, akik a vásznakat »felrámázzák«, azaz lé­cekre kifeszítik. Ez az eljárás magára a kulisszákra vonatkozik. A következő munka kiterjed az u. n. lógó díszletekre, úgy­mint egész ív, fél ív, háttér, hátfal, mennyezet, soffita stb. Mindezek felső és alsó lécezést kapnak és azokat felsodorva szokták beraktározni. A horizont megfestése nagy gondot igényel, mert ez egybefog­lalja a színpad teljes látókörét és szükség esetén, hogy a panoráma artisztikusabb legyen, két oldalt pótló toldalékot kap. Transzparenseket is szoktak alkalmazni a színpadokon, melyek elkészítési módja ab­ban áll, hogy a vászon egyes részeit a díszlettervező utasítása alapján kivágják és helyébe siffónt toldanak, ezt amilin fes­tékkel befestik, feltéve, ha azon a helyen például ablaknak kell lennie, vagy eset­leg tüzet kell rögtönözni, továbbá ha víz­hullámzást akarnak bemutatni, stb.  Elő­fordul az is, hogy a jelenés sötétedést, illetve alkonyodást kíván, ekkor a transz­parens szintén kitünően felel meg rendel­tetésének. Az erdőívek kivágásához még az a processzus is járul, hogy hátul u. n. cérnahálókat varrnak rá (gazé), melyek az ágakat és leveleket takarják. Ha pedig »levegő«-díszletről van szó, akkor sűrítést alkalmaznak, borsótüll és organtin felvarrá- saval. Ilyen módon, midőn már elkészültek a díszletek, azoknak hátfalára felírják, hogy melyik oldalon kell azokat használni. A színpadnak három része van ugyanis, jobb, bal és középső oldala, A M. Kir. Operaházban a jobb oldalt V. 0. jelzés­sel jelzik, ez a városi oldal, L. 0. jelzés pedig azt jelenti, hogy az illető díszletet a bal oldalra (ligeti oldal) helyezik el.

Schwarzer Géza, Művészeti Lexikon 1931.

Tévedt nő

Rosa Ponselle mint Violetta
Rosa Ponselle mint Violetta

opera. (Lásd “Traviata”.) A hibás és érthetetlen magyar címet útóbb fölcsrélték az olasz eredetivel, amely “az (igaz, jó) útról letért, letévedt” nőt jelenti. Egyetlen szóban a német “Entgleiste” felel meg, magyarra két szóban “sülyedt -” vagy “bukott nő”-nek volna fordítható. A német színpadok azonban a falragaszokon rikító, sikamlós címet jónak látták mellőzni: az operát hősnőjéről nevezték el: “Violetta” c. a. adják.

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931

Rosa Ponselle

Tableau

Krecsányi Ignác
Krecsányi Ignác

(fr. = tabló). Régi színpado­kon gyakran rendeztek élőképeket, me­lyekkel főleg a felvonásvégeket tették hatásossá, akkoriban görögtűz fénye mel­lett. Híres tabló-rendező volt Fáncsy Lajos, Komlóssy Ferenc, sokkal később Molnár György, majd szinte szenvedé­lyesen rendezett tablókat Krecsányi Ignác. (A régi színészek a T-ra úgy mondták: „példázolat” ,mondták úgyis, hogy:„ábrázolat”,  „némakép”, „nemázat”.)

Magyar Színművészeti Lexikon 1931.

Zsebkendő a színpadon

Catherine-Joséphine Duchesnois
Catherine-Joséphine Duchesnois

I. Napoleon idejében illetlen dolog volt  a zsebkendőt nyilvánosan használni. Josephine császárnénak rossz fogai voltak, hogy beszéd közben leplezze, csipkekendőt tartott a szája elé. Ez meghozta a zsebkendő-használat divatját. A XIX. század elején elképzelhetetlen volt, hogy a színpadon síró színész szemét zsebkendővel törülgesse. Csak a híres Duchesnois k. a. mert zsebkendővel lépni a színpadra, de “könyű szövet”-nek nevezte. De Vigny egy Shakespeare-darabban használta a “mouchoir” szót, de a közönség kipisszegte. Hugo Victor fellépése óta az egykori précieux-kor ilyen maradványai végleg eltűntek.

Színművészeti Lexikon, 1933.

Catherine-Joséphine Duchesnois   Alfred de Vigny

 

Siker

az a lelki gyönyörűség, amely akkor jelentkezik, ha a színész művészi fáradozását a közönség megérti, és első­sorban tapssal honorálja. Ennek kiküzdéséért el a színész, a színigazgató; az egész színház ezért van, erre van alapozva; ez az a tengely, mely körül a színész, színház egész jövője felépül. Többféle sikert is­merünk: színész-siker: a színész eredmé­nyes játékának külső megnyilatkozása; sajtó-siker: mikor a darab bemutatóján a közönségnek kevéssé, a sajtónak nagyon tetszett (az ilyen sajtó-sikeres darabok né­hány előadás után le szoktak tűnni a szín­ház műsoráról); előadás-siker: mikor az aránylag gyenge drámai művet a kitűnő előadás menti meg; döntő-siker az, ha úgy a közönség, mint a sajtó osztatlan el­ismerésével találkozik az előadott mű. Az ilyen darab rendszerint nagyon sok elő­adást szokott megérni.[…]

Magyar Színművészeti Lexikon 1931

Lámpásos emberek

Várszínház
Várszínház

Régente a fővárosban zord téli időben a Várszínház körül állomásoztak a közönséget hazakísérő lámpásos emberek. Működésük jó üzletnek bizonyult, mivel sem Buda, sem Pest nem nagyon volt kivilágítva. Valamikor a Nemzeti Színház körül is ácsorogtak tucatszámra. A színésznőket a színházi szolgák kísérték haza lámpával, a nagyközönséget pedig a felfogadott lámpás ember.

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931.

 

Actus! Mándoky schreit!

Mándoky Béla
Mándoky Béla

»Actus! Mándoky schreit!« (»Felvonás­vég! Mándoky kiabál!«) A debreceni szí­nészek szállóigéje volt, mely a színház német zenészeitől származik. A debreceni szín­háznak ugyanis híres hősszerelmesszínésze volt Mándoky Béla, aki a felvonásokat olyan dörgő páthosszál fejezte be, hogy a zenészek, akik a szüneteikben az udvar­ban tartózkodtak, mindig Mándoky kiáltó szavalásából tudták meg; hogy be kell vonulniok a zenekarba, közzenét játszani.

Magyar Színművészeti Lexikon, 1932

Táblás ház

A „Táblás ház” kifejezés azt jelenti a színházi világban, hogy az illető előadás összes jegyei elfogytak, aminek a publikálására a pénztáros egy nagy kartontáblát aggat ki a színház ajtaja elé, melynek ez a szövege: „A mai esti előadásra már minden jegy el­kelt”. Ennek a táblának a megjelenése jelzi, hogy arra az estére zsúfolt közön­ség előtt, más szóval: táblás ház előtt fog játszani a színész. Régebben is is­merték a „Táblás ház” fogalmát a színé­szek. Az első T. 1792 máj. 10-én volt, az első magyar színtársulatnál, amikor a „Klementina vagy a testamentom” elő­adására az Összes jegyek (300 frtnyi értékben) elfogytak. 1794 dec. 4-én is hasonló hírt olvasunk, ekkor a „Magyar Hírmondó” a kolozsvári színészetről ek- kép tudósít: „A Nemzeti Játszó Társa­ságnak bezzeg most jó szürettye va­gyon, mert minden Darabon tolongást lehet tapasztalni; bár örökké így lenne!” (Régente a T.-nak úgy mondták: tömött ház; vagy: „dugva volt.” — L. o.)

 

Erődi Jenő; Magyar Színművészeti Lexikon,  1931.

Staggione

Hídvéghy Ernő

Staggione (sztádzsone) olasz, a. m. — időszak, színházi évad. Olyan színtársu­latra is alkalmazott kifejezés, amely az Orsz. Színészegyesület engedélye alap­ján oly helyeken működik, ahol azon idő­ben rendes, egyesületi fenhatóság alatti színtársulat, nem játszik. A S. társulat rendszerint sűrűn változtatja állomás­helyeit. Az első ilyen S. társulat Hidvéghy Ernőé volt, 1910 őszén, — járt Szílágysomlyón, Zilahon, Nagyenyeden, Székelyudvarhelyen, Gyulafehérvárott stb. — A második Könyves Jenőé,Járt Szigetvárt, Nagyatádon, Székesfehérvá­rott stb; — őt követte Szabados László, aki operetteket is játszott. — Újabban Alapi Nándor (L. o.) és Szentiványi Béla (L. o.) kapott S. társulat veze­tésére engedélyt.

 

Színművészeti Lexikon, 1931