A VIGASZTALÓ MOZART

Nádasdy Kálmán
Nádasdy Kálmán

Régi restanciától szabadult meg az Opera, mikor új szereplőkkel adott új színt a Figaró házassága megkopott együttesének. Kár, hogy a restanciát csak félig intézte el és a vedlett díszleteket nem vetette sutba és nem elevenítette meg a mozarti opera-színpad tündéri képeit. A Mozart-operák kényes közönsége külö­nösen attól a színpadtól venné ezt szívesen, amely a dekoratív művészet ifjúi élet­erejének, a színpadi képzelet gazdagságának európaszerte páratlan tanúbizony­ságát adta az elmúlt években. Mozart, bizony megérdemelne ennyi áldozatkészsé­get .. .

Sergio Failoni
Sergio Failoni

A fiatal rendező, Nádasdy Kálmán, egy játékos képzelet ötleteivel idézte színpadra a mozarti «opera-buffát». Ez a fiatal rendező tudja, hogy a drámai jellem­rajz mozarti tökéletességét a színpadi játék nem a muzsikától függetlenül, hanem a muzsikával együtt fejezi ki. Sok tehetséggel, a mozarti lélekbe belemélyedő kép­zelettel emelte föl az együttest az ő játékmesteri ötletessége a mozarti ábrázolás szinte eszményi magaslataira. A karmester, Failoni Sergio a mozarti élet-látomás teljességét tudta visszaadni, nagyszerű stílusösztönnel egyesítve az olasz opera­színpad drámai bőségét, pajzán buffonériáit, túláradó játékos kavargását azzal az átszellemültséggel, amely annyira mozarti. Az ő zenekara és az ő énekesei azt a reális életszemléletet fejezték ki, amely a művészi géniusz megfoghatatlan sugal­latára föl tud emelkedni az élet fölé, egy transzcendentális álom világba. Failoni és Nádasdy, valamint a nagyszerű szereplők a mozarti költészet kettősségét, a nagy Wolfgang Amadeus lelki Janus-arcát fejezték ki.

FigaroA karmestert és a rendezőt segítette az a szerencsés körülmény, hogy opera­színpadunkon itt van még művészete teljességében az eszményi Mozart-énekesnő : Sándor Erzsi. Az ő elragadó Susanne-alakítása a Mozart-éneklés klasszikus formái­val szerzett gyönyörűséget nekünk. Az est nagy meglepetése Losonczy György Figarója volt. Ez a nagyszerű külsejű, értékes hangú, páratlan alakítóképességű fiatal baritonista új profilt adott Figarónak. Ez a Figaró nem pajzán barokk­figura, nem ugrifüles bohóca az «opera-buffá»-nak és nem sévresi porcellán-alak, hanem mélyen emberi : a Beaumarchais-i és a mozarti Figaró. Gere Lola féktelen pajzánsága, egészséges humora kiválóan érvényesült Cherubinóban. Osváth Júlia nemcsak egészséges szépségével, hangjának nemes fényével, egyre finomabb kul­túrájával, de felfogásának mozarti átszellemültségével is nagyon a szívünkhöz talált.

A Figaró-est mélyen elgondolkoztat bennünket. Az Opera Mozart-előadásaira egész évadban nem lehetett jegyet kapni és a hangversenyek műsorain is egyre sűrűbben szerepelt a nagy Mozart neve. Budapesten egyre fejlődő, egyre gazda­gabb Mozart-kultusz virágzik és a gondolkozó ember azt kérdezi önmagától : mi lehet ennek a lelki oka? Sötét és zavaros korszakban élünk, eszmék, világnézetek gomolygó küzdelme ragad bennünket tova, a világ lázas konvulziókban remeg, a gazdasági nyomorúság egyre nagyobb súllyal görnyeszti a vállunkat és a lát­határunk sötét. E boldogtalan korszak emberének menekülő lelke Mozart tündér­világában keres vigaszt. Akinek nem adatott meg, hogy a maga életét élje szabadon vágyai, álmai, akarata szerint, a mozarti formák között élheti néhány órán át a maga felsőbbrendű életét. Mozart emeli fel őt abba a művészi álomvilágba, ahon­nan visszanézve a mindennapi élet nyomorúságaira, azokat nevetségeseknek látja. «A zene prosperoi varázsszigetére», a harmóniák mozarti menedékébe fut a lélek, abba a tükörbe néz bele a csüggedt ember, amelyben együtt tükröződik az élet és az álom. Aki nem talál harmóniát az életben, akinek a hétköznapja csupa disz­harmónia, Mozarttól kér vigaszt, tőle, aki az élet legellentétesebb képeit foglalja össze földöntúli harmóniákban. Egy nagy Mozart-magyarázó mondja egy írásá­ban, hogy a mozarti rezignáció az élet feloldhatlan kétségei fölé emelkedik : e két­ségek fölött lebeg. A mai ember élete tele van megoldhatatlan kétségekkel, amelyekre végső választ csak Isten ád. Itt a földön járva, e kétségekkel csatázva, e megold­hatatlan problémák hinárjai között vergődve, mily jó egy ideig megpihenni abban a mozarti, rezignációban, amely az élet fölött lebeg és mosolyogva néz le arra.

Balassa Imre, Katólikus Szemle 1937. május

Nádasdy KálmánLosonczy GyörgySergio Failoni

Az első magyar drótnélküli táviró

Than László rajza
Than László rajza

Az olaszok Marconi révén maguknak követelik azt a világhírt, mely a drótnélküli telegrafálás feltalálásához fűződik. Ez azonban merő tévedés, mert a drótnélküli telegrafálást egy magyar szinész, a Nemzeti Színház kedvelt komikusa, Benza Károly, találta fel a következő módon:
Az öreg Benza, aki nagyon takarékos, sőt zsugori ember volt, a Svábhegy Pest felé néző lankáján egy kis házacskát építtetett. Onan járt be mindennap nemcsak az előadásokra, de még a próbákra is szamárháton. Nagyon pontos volt az öreg, nem mulasztott volna egyetlen próbát sem, mert félt a színházi vésztörvényszék pénzbüntetéseitől. De abban az időben a próbákat csak reggel írták ki a próbatáblára, tehát mindenkinek be kellett nézni, hogy megtudja, nem lesz-e dolga valami próbán. Ilyen esetlegességért persze nagyon bajos lett volna Benza bácsinak mindennap délelőtt is a Svábhegyről a Nemzeti Színházig beszamaragolni. Mit tett tehát? Megbeszélte a színház kellékesével, hogy a legnagyobb titokban, hogy senki más ne tudjon erről, egy hosszú póznát dugjon ki a Nemzeti Színház tetején olyankor, ha Benzának be kell jönnie a próbára. Ez volt a drótnélküli távíró. És nagyszerűen bevált, mert a póznát minden időben jól lehetett látni reggelente a Svábhegyről, ahonnan Benza aztán szépen beszamaragolt a Nemzeti Színházhoz.
Ez a drótnélküli találmány csak egyszer működött feltalálójának
kedve ellenére. Igaz, hogy ebben a szinészhuncutság játszotta a főszerepet.
Benza bácsi egyszer csodálatos bőkezűségében svábhegyi nyaralójába meghívta az egész színész-truppot a Nemzeti Színházból. Egyetlen kivétel csak Tóth Soma volt, az ő örökös riválisa és epés konkurrense. Persze, hogy ez a mellőzés fájt Tóth Somának, aki el is tökélte, hogy megbosszulja magát Benzán. Valahogyan megtudta a Benza megegyezését a kellékessel ama bizonyos rud-kidugás iránt. Nosza, Tóth Soma ehhez folyamodott, amikor bosszút akart állani. Éppen abban az időben ugyanis, amikor Benza vendégül látta Tóth Soma kivételével összes kollégáit, kidugta a próbajelző rudat. Ahogy ezt a Benza bácsi kertjében meglátta a ház ura, elsápad és közli a szinésztársasággal, hogy valamennyiüknek azonnal be kell menniük a színházba próbára, mert úgy látszik, darabváltozás lesz és ehhez rögtönzött próbára lesz szükség. Meg volt zavarva tehát a svábhegyi szinész eszem-iszom. Benza bácsi elsőnek sietett le a szamarán a Nemzetihez, ahol Tóth Soma várta és igy szólította meg:
— Az úr elfelejtett engem meghívni a cécóra, hát én meghívom egy kis kvarglira a Beleznayba.
— Ej, de hiszen próba van! — felelt indulattal Benza és már ment is volna föl a színpadra, ahol akkor a többiek is jelen valónak.
Tóth Soma azonban csak legyintett:
— Fészkes fülemile van, nem próba!
— De hiszen a rúd kint van a tetőn…
— Azt én dugtam ki a kvargli-ozsonna miatt, — felelt egykedvűen Tóth Soma. De mindjárt futásra is vette a dolgot, mert valamennyien meg akarták lazsnakolni…

Friss Újság, 1928 szeptember 28.

Egy újkori trubadúr

bérházNem visel arany láncot,  selyem-köpenyt, mint a középkor  dalos  lovagjai. Mankó  van a kezében  s rongyos kopott kabát rajta.  Nem a napfényes, virágos  Provence szülötte,  egy magyarországi  falucskában ringatták bölcsőjét. — A Józsefváros  barátságos,  csöndes utcáiban, a Vas-utcában, a Mária-utcában  s  a köröttük fekvő kis kereszt-utcákban,  délutánonkint  gyakran nagy mozgalom támad a konyhákban.  Szobalányok, szakácsnők úgy örülnek, mintha  csak egy egész  ezred huszárság vonulna  be  az udvarra.  Nemsokára megnépesül a  folyosó  fehérnéppel  s  mindenfelől csak az hallatszik :  „Itt a vén koldus !  Jön már az öreg !“  S  az udvarból dal hallatszik,  egy  vontatott mély férfihang éneke, mely még  a  belső szobák lakóit is kicsalja a  folyosóra.  Sajátságos  el-elcsukló rezgő  hang,  mintha  csak  egy  múlt  századbeli, gyöngyházbillentyüs zongora megereszkedett bélhúrjai szólalnának meg. 0  az újkori trubadúr. Rongyos ősz ember, roskadó lábakkal.  Neki  is van apródja, mint a régi trubadúroknak,  de nem  hord  szerelmi üzeneteket, mint a régi apródok ;  már  a legszerelmesebb szakácsnők sem néznek ilyen szempontból a jó öregre. Az  „apród“  egy  hibásszemü  nyurga zsidógyerek, kézen vezetgeti a vén  énekest,  a ki vak mind a két  szemére.  Abból  a  hangból  él a vén koldus,  a mely  még  megmaradt számára múlt idők emlékéül,  persze egy  kis  devalvációval:  a mit azelőtt   aranynyal   fizettek,   most  krajcárral  fizetik.   A   zsidógyerek   szedegeti   föl   a   földre hajított  rézpénzt,  az öreg  számlálgatja  hányszor koppan az udvar köve, hogy az apród meg ne rövidíthesse vak gazdáját. Azután énekel újra egy dalt, sorra énekli a  szerelmes szavú olasz operákat, melyek a régi jó időkben voltak  újdonságok.  Közbe- közbe  elénekel egy népdalt is, de azt  már  csak az avatatlan közönség kedvéért, minden  ambíció  nélkül. Mig énekel, arca kiderül, azután  ismét  elsötétedik és elhallgat,  mintha megakasztaná valami keserűség.  Szomorú történetet  beszélnek  az  öregről, csak ő nem  beszél  arról  soha.  Magyarországban született ő,  de  Olaszországban  született  hírneve. Mint egy nagy olasz opera  baritonistája  kedvence volt a közönségnek, kedvese sok szép signorinának. De ő csak egyet szeretett igazán, egy  kis  ballerinát,  a ki ott táncolt  ugyanannak  az  operának  a tánckarában. Olyan szerelem volt ez,  a  hogy baritonisták nem  szoktak szeretni,  a mely ritkán fakad a kulisszák  mögött.  Nagy  balletelőadás  volt, az opera szünetelt az nap. Egyszerre  előadás  közben bőszült vészkiáltás tört  elő  a  karzatokról, tiz perc múlva egy láng volt az  egész  színház.  A közönség megmenekült, de az előadók nagy része  bennrekedt a láng és  füsttengerben.  A  szerelmes  baritonista berohant a hátsó  színpadi  ajtón,  hogy  kimentse kedvesét. Nemsokára két élettelen testet hoztak ki: a ballerináét  és a baritonistáét. A szép leány teste fekete hústömeg  volt már. A férfi magához tért, de a világot nem látta meg többé: kiégett  mind a kekszemé. Sok év telt el azóta.  A szegény vak ember visszakerült  Magyarországra,  hogy  hogyan,  nem tudni, az öreg nem szeret múltjáról beszélni.  A híres baritonista meghalt ott a tűzben,  lett belőle utcai alak, a kit sokan  ismernek  a  Józsefvárosban, Havas téli napokon, csikorgó hidegben  is beállit az udvarokba. Leveszi kalapját, az öreg  mindig fedetlen fővel énekel, mintha  ezzel  akarná megtisztelni a maga énekét, más már úgy sem teszi.  A hó sűrű pelyhekben hull alá ritkás ősz hajára, de  az  öreg azért énekli tovább  el-elcsukló  hangon :  „Sújt  az átok, mert szerettelek .  . .“

 

Budapesti Hírlap, 1886.október 26.

XLVIII. Erkel Ferencz

erkelferenc A héten lett nagykorú Erkel „Hunyadi Lász­lója, a miért aztán jutalmul 350 forintot kapott bánbánknótában azon érdemeiért, hogy 25 évig kiállta ennél a színháznál, és most sem szökött meg a tenger apró primadonnáktól és primodónoktól.

Erkelt ki ne ismerné?

A sakkisták nagy zenésznek, a zenészek nagy sakkistának tartják. Ő a mi Spontinink, Rossinink, Bellinink, Mo­zartunk, Gluckunk, Wagnerünk, Weberünk — egy személyben. Ezekből gyűjti a benyomásokat, és üt rájuk pöngő sarkantyút. A magyar zene Múzsájá­val töltött házaséletének gyümölcsei, három fiú, névszerint: Hunyady Laczi, Dózsa Gyuri, Bánk Bandi; két egész leánya : Sárika és Báthori Erzsi, meg egy lánynak a harmadrésze, kit egészben „Erzsébetének hívnak.

A gonosz külföld igen szép kapellmeistermuzsikának tartja, a mit írt; mi — faute de Liszt — nagyra vagyunk vele, s hogy klasszikusunk is le­gyen, megtettük őt annak, azonkívül kinevezte őt Radnótfáy — ki tudvalevőleg nagy zeneértő — fökommendásnak abban a muzsikus seregben, mely még nincs ugyan, de meglehet, nem is lesz.

Az öreg maestro legújabban egy operán dol­gozik, azon új dalszínház megnyitására, melynek alapköve a Tátra méheben gyanútlanul szundikál. Akkorára tán meg is nőnek a mostani kis príma donnák.

Ebben a nagy munkában úgy elmélyedt, hogy tán nem is tudja, miféle új aquisitiókat nyertek meg az opera számára legújabban. Ha a hír nem fillent (s miért is tenné?) Radnótfáy fölkérte a böl­csödét, engedje át néhány sáshangu növendékét a nemzeti színháznak.

A sakk annyira szenvedélye, hogy a karmes­teri pálczikája alatt álló dalárokat is csak amolyan sakkfiguráknak tartja, melyeket ide-oda tehet, és a kóristák fekete serege, élükön az assoluta királyné­val, bármily vitézül harczolnak ellene, mégis mindig megnyeri a partit.

Borsszem Jankó, 1869. február 7.

A szökevény szinészné.

-Parisban egy szinésznének nem rég eszébe jutott, bucsuzás nélkül tovább indulni ’s Havre felé sietett, honnan Lissabon felé vala hajózandó. Egy fiatal barátja‘ kisérte. Az igazgató azonban úgy igyekezett, hogy a’ szökevényt még Havre-ban utolérje, ki midőn ott a’ kocsiból kilépett, ő jött legelőször elébe e’ szavakkal: “tenger sokkal zajongobb,  kisasszony, mintsem olly jeles tehetséget, mint kegyedé, mellyet annyira becsülök, illy sok veszélyeknek kitétetni engedném; várjon még három hónapig kegyed , mig egyezésünk’ ideje lefoly, addig ideje lesz a’ tengernek lecsöndesülni ’s az alatt kegyed’ helyébe mást kaphatok.“ Mademoiselle egy pillanatot vetett a’ két férfira, kik az igazgatót kisérték ’s csendőrségi tiszteknek látszottak, ’s mondá: „Kegyed igazat mond; az idő sokkal roszabb , mintsem tengerre szálni lehetne. Visszafordulok kegyeddel ’s készen vagyok szolgálatára.“

Rajzolatok, 1835 szeptember 5.

Férjhezmenési tilalom vége

Amikor Márkus László visszavonta a balerinák férjhezmenési tilalmát, kiderült , hogy négyen már titokban házasságot kötöttek.

Házi ünnepség volt a minap az Operaházban: Gilbert Irént, az operaházi balett felügyelőnőjét ünnepelték, aki huszonöt év óta tagja a színháznak.  Idegen azt hinné, hogy a balettfelügyelőnő, aki különben 32 év óta jár az Operaházba, öreg hölgy, holott csak 39 éves, mert már 7 éves korában került az Operaház balettkarába, mint növendék.

Radnai Miklós
Radnai Miklós

Az ünnepségen kiderült a titok, hogy Gilbert Irén asszony.  Annál nagyobb volt az operaházi tagok és a balerinák csodálkozása, miután Radnai Miklós, Márkus László igazgató elődje szigorúan megtiltotta, hogy a balerinák férjhez menjenek, és csak két esetben adott pardont: egyszer Szalay Karolának, aki azóta már el is vált, másodszor pedig a balettkar egyik szépének, aki a színház fővilágosítójához ment feleségül.
Beszélgettünk Gilbert Irénnel, aki volt kolléganőiről, a balerinák férjhez menéséről és a táncosnők kötelességeiről ezt mesélte nekünk:
— Márkus László igazgató úr visszavonta a balerinák férjhezmenési tilalmát és így most már én is nyilvánosságra hoztam, hogy én bizony a tilalmi időszakban férjhez mentem Suba Gyulához, az Operaház táncművészéhez. Kétéves házasok vagyunk, de nem mertük senkinek elmondani, mert féltünk, hogy elbocsátanak. Most már elmondhatom azt is, hogy nemcsak én mentem férjhez, de megszegte a tilalmat több balerina is.

Márkus László (Issay Dobrowen és Márk Tivadar társaságában)
Márkus László (középen, Issay Dobrowen és Márk Tivadar társaságában)

Tóth Edit, a tehetséges fiatal táncosnő egy orvoshoz ment feleségül, Kárász Anna balerina az Operaház egyik ügyelőjéhez, Bartos Irént, az Operaház balettkarának tagját pedig egyik karénekesünk vette feleségül.  Ők is mind titokban kötöttek házasságot.

— Mi a dolga a balettfelügyelőnek? Bizalmi állás ez. Én öt éve töltöm be.  Elődöm Józsa Róza volt.  Vigyázni kell a próbákon és az előadásokon arra, hogy a balerinák ne »Halandsázzák« el a lépéseket; ügyelni kell arra, hogy ne késsenek el; megfelelő ruhát vegyenek fel; mindenkinek rendes legyen a balettcipője és csak a táncra figyeljen, ne másra. Aki bűnös, azt irgalmatlanul fel kell írni és a színházi törvényszék ítélkezik fölötte. Nagy fegyelem van az Operaház balettkarában, de ezt igazán csak szigorral lehet elérni.  Persze néha én is elnéző vagyok, hiszen én is balerina voltam…

 

Az Est, 1937. január 9.

Mikor kell visszavonulni egy koloratúr-énekesnőnek?


SándorErzsiírta:
SÁNDOR ERZSI
cs. és kir. kamaraénekesnő, a m. kir. Operaház koloratúrprimadonnája


 Azt kérdezi tőlem szerkesztő Uram: mikor kell visszavonulni egy koloratura- énekesnőnek? Hevenyében (igen kedves vendégeim vannak) ez a válaszom:
 Ismerd meg magadat. Nagy ősi törvény. Nem a legkönnyebb feladat. De ha valakit nem mámorosított meg a mérhetetlen pénzvágy s nem vak rabszolgája a hiúságának, akkor a magábaszállás csendes óráiban igenis, ítéletet tud mondani önmaga felett.
 Elsőbben is kérdezze meg a tükrét. Asszonynál tán ez a legnehezebb. Igaz, a színpadi szépségkellékek sok mindent kijavítgatnak. De ha bekövetkezett, a termet elalaktalanodik — ez a vég kezdete.
íme Tetrazini. Hangja, ha nem is régi fényében, de szépségesen csengett. Magassága bátor, biztos. És megöli — ép a veszedelmes Traviatában — az elalaktalanodás. Wiltné esete ellentmond szavaimnak. De azt hallom, más, naivabb idők, lelkesebb idők voltak akkor.
 Mindennél fontosabb azonban a hang!
Ha az énekesnő — főleg a „soprano leggiere” — érzi, hogy fáradság az ének, ha óvatosak a futamok, a staccatok, ha hallja — mert hallja — a hangja csengésének hanyatlását, színehagyását, amikor csak kultúrával kendőzi a hiányokat: akkor itt a visszavonulás ideje.
De meg kell, hogy érezze a közönségen is. Elmaradnak az őszinte, nyiltszíni tapsok, elmarad az a drága halálos csend, amivel hallgatják egy-egy áriáját. Ekkor gondolkodóba kell esnie, nem érkezett-e el a Te órád?
 De igazában az a boldog, szépséges visszavonulás, amikor az énekesnő művészetének teljes érintetlenségében válhat meg a színpadtól. És mehet emlékei mozarti harmóniájával a szabad élet felé. Mert addig rabszolga. A művészet rabszolgája.
 Egy azonban teljesen komolytalan dolog: korhatárhoz kötni a visszavonulást. Akár egy adótisztnél. Elmondok egy kedves történetet.
A nagy Lehmann Lilinek nyáron át Salzburgban énekiskolája volt. Egy alkalommal a tanterem ajtaja előtt egész tömeg ember hallgatódzott lélegzetvisszafojtva. Mindig többen és többen. Csodás énekszó hangzott a tanteremből. „Ki ez az új énekesnő?”, kérdezte az egyik. „Micsoda mozarti kultúra! Micsoda frazírozás!“ mondta a másik. „Milyen szép, meleg kifejezőhang“, áradozott a harmadik. És így tovább. Nyílik az ajtó. A terem közepén ott áll a Mesternő fehér hajkoronájával, fenséges öregségében. Előénekelte a tanítványainak Fiordaligi nagy, nehéz áriáját a „Cosi fan tutte“-ból.
Közel a hetven évhez!

Borsszem Jankó, 1930 március 9.

 

Sándor Erzsi

Ahol tilos a szerelem

radnaidolgozo
Radnai Miklós Operaházi dolgozószobájában

Ahol tilos a szerelem… Előadták a Nemzeti Színházban, életre alkalmazta Radnai Miklós, az Operaház igazgatója.
— Nem fogom tűrni, — mondta az erélyes direktor, — hogy az Opera balettkarában méltóságos és nagyságos asszonyok táncoljanak!
Radnai Miklós a baletthölgyek házassági tilalmát egy százéves szabályrendeletre alapítja. Direkciójának ideje alatt csak egyetlen kivétel volt: Szalay Karola, de rövid idő múlva ő is elvált.
Természetesen érdekes volna megtudni a házassági tilalom alá vetett baletthölgyek véleményét is e kérdésről. A Színházi Élet munkatársa sorra járta a paradicsomból kitiltott primabalerinákat és az Operaház összes szólótáncosnőit. A válasz meglepően egyöntetű volt. A riporternek szinte az a gyanúja támadt, hogy a hölgyek ankéten beszélték meg az ügyet. Az intervjuk többségének lényege ugyanis így hangzik:

Szalay Karola
Szalay Karola

— Tessék elhinni, egy bizonytalan házasság kedvéért nem érdemes elhagyni a színpadot és megszakítani a karriert. Csak ha valami komoly, nagy parti kínálkoznék…
Így derül ki, hogy a legromantikusabb színpadi műfaj, a balett papnői az életben nem is gondolkodnak olyan regényesen. Gyakorlatiasan okos álláspontjuk és a direktor elvei között nincs áthidalhatatlan szakadék. A házasságot nem perhorreszkálják, csak a szegénységet. Szóval nem is olyan veszélyes Radnai direktor tilalma. Sőt üdvös is. Mert ha a balettkar valamely tagja a tilalom ellenére fölveszi Hymen rózsaláncát, legalább megvan az a kellemes bizonyosságunk, hogy az illető hölgy fényes partit csinált. És aki még így is csalódik? Legrosszabb esetben visszatáncol…

 

Színházi Élet, 1935 június 8.

Szalay KarolaRadnai Miklós

 A „Denevér” az operában.

Császárimre A „Denevér” ma be­röpült az operába, épen az az operette lévén, a mely a kontinensen legsűrűbben és majdnem hors concours élvezi a vendégjogot a Polyhymniának szentelt komoly csarnokokban. A mai előadás a hírlapírók nyugdíjintéze­tének jövedelmezett és iránta nagy volt az érdeklődés. Az előadóknak természetesen nem egy nehézséggel kellett megküzdeniük. A pikáns, kaczkiás ritmus, a könnyelműen elsurranó hangfigurák mind szokatlan jelenségek az operaénekes előtt. Szokatlanok és nagy mértékben feszélyezők. Az operaénekes nem mond le szívesen az ő dinamikai hatásairól és sforzandóiról, mert ezek pótolják néki a pointe-t, a mi viszont a chanson lelke. Nem hiába mondjuk azt, hogy lelke. Valóságos lélekvándorlás az, amint a „Szevillai borbély” Rozinájából a „Denevér” Rozalindája lesz. Az egyik oldalon a crescendo és decrescendo, a másikon a ravasz pointe; ezek, tessék elhinni, ellentétes fegyvernemek. Az ütközet mindenképp meg van nehezítve. A mai szereplők buzgalommal láttak feladatukhoz. Közöttük akadt olyan is, aki mindenkit meglepett. Ez Császár Imre. a nemzeti színház művésze volt, aki Eizenstein szere­pére vállalkozott. Egy jó ÁbrányinéEisenstein ép oly ritka kincs­lelet az operette mezején, mint egy jó Don Juan az operai albumban. Császár kitűnő bonvivant volt: rendkívül elegáns, mozgékony és ötletes. Amikor ő a színpadon volt, a nézőtérre is ráragadt a hangulat. Azt a csudát, hogy huszonnégy óra alatt tenoristává nőjje ki magát, senki sem várta tőle. Ilyen csodát nem is mü­velt. De énekszámainál sem hagyta cserben leleménye. Hisz a “dire” már évtizedekkel ezelőtt polgárjogot szerzett a francziáknál, és Strauss is bizonyára keblére ölelne olyan fess Eizensteint, a milyen a Császáré és sutba dobná a gégetükröt. Az, a kinek az énekművészetet az operette-tipus könnyed pikantériájával sike­rült összekötni, Abrányiné, operánk egyetlen szubrettje volt. A közönség hálásnak is mutatkozott, irányában ezért a különleges tudományért. Rozalindája csupa chic volt. Mind a három terczettben (a „Denevér” dőzsöl a terezettekben) gracziózusan énekelt; azzal a művészettel és bájjal pedig, a melylyel a második fölvonás­ban a Káldy Gyula kedves „Hm, hm”-ját előadta, már régen hallottunk előadni magyar dalt. Az énekszámok közt ez volt az est piéce de resistance-a, a melyet a kö­zönség viharos tapsaira meg is kellett ismételni. Abrányiné és Hegedűs – ez utóbbi pompás börtönőr volt – kar­doskodtak a legtöbb szerencsével az operaházKaczérmargit becsüleétért. Mindjárt mellettük említhető Kaczér Margit Oriovszky herczege, amely a szemnek és fülnek egyaránt kellemes volt. Kovács Mihály, a budai színkör komikusa, mint Frank, kezdetben elfogultnak látszott. De ez a szerep voltaképp a harmadik fölvonással kezdődik s itt Kovács diszkrét és jóízű volt. Arányi (Alfréd) csengő tenor­ját és Mihályi (Falke) sima prózáját hasonlókép nyugtáznunk kell. Szilágyiné Bárdossy Ilona (Adél) a második fölvonásban szenzácziós toiletteben jelent meg és az első felvonásban ügyesen mozgott. A herczeg vendégserege is szólistákból került ki. E cso­portból M. Rotter Gizella és Alszeghyné tűntek szembe gyönyörű megjelenésükkel. Dalnoki (Blind), Szendröi. Váradi, Válent Vilma és Gábos Nelly is szerepeltek. A ballet nagyon kecsesen lejtette el a festői csokor-tánczot. A sikerült rendezés Alszeghy Kálmánt, dicséri. A zenekarra Grossmann pálczája kissé ránehezedett. Itt a végleteknek adnánk helyet: vagy- egy zseniális opera karmesternek, a milyen pl. Nikisch, vagy egy zseniális operette-karmesternek. a milyen pl. Konti. A külföldön többek közt Mottl és Mahler dirigálták a „Denevért”. De a Strauss melódiái, szerencsére, tudnak a saját szárnyaikon is röpülni.

Fővárosi Lapok, 1895. május 15.

Császár ImreÁbrányiné Wein MargitKaczér MargitHegedüs Ferenc

A diótörő

diótörő0A budapesti operalátogatók örömmel hallgatták A diótörő premierjén azokat az ismerős Csajkovszky- melódiákat. amelyeket az állatkerti szimfonikus ze­nekar játszott minden nyáron.

Nussknacker a címe annak az E. T. A. Hoffmann-novellának, amely­ből ez a táncos tündérjáték készült. Késői művé ez Csajkovszkynak. Tizenöt nagy zenekari számból áll a táncjáték, amelyet Ferenczy Frigyes rendezett.

A játék meséje a követ­kező:

Az orvosi tanácsos házában megünneplik a karácsonyestét. Klári, (Ptasinszky Pepi) a tanácsos kislánya diótörőt kap ajándékba nagybátyjától, Drosselmayertől (Zőbisch Ottó). A diótörő (Andor Tibor) — bábu. A szája töri a diót. Éjjel, amikor mindenki alszik, Klári még meg akarja nézni a Dió­törőt, amely csodák csodájára megelevenedik. Egyszerre csak egerek jönnek és harcra kelnek a Diótörővel. A Diótörő megmenti Klári életét. A Diótörő elviszi Klárit messze vi­dékre. Változik a szín. Havas vidéken vagyunk, egy erdő mélyén, ahol táncra perdülnek a hópelyhek. A Diótörő ezután a Cukorpalotába viszi Klárit. Táncraperdülnek a cukrok és a torták és Klári, meg a Diótörő „herceg” egymáséi lesznek.diótörő2

A Diótörő előadásában résztvesz az Operaház egész tánckara Ptasinszky Pe­pivel az élén. Almássy Sári, Keresztes Mariska, Vécsey Elvira és Misley Anna magántáncosnők, An­dor Tibor és Kőszegi Fe­renc magántáncosok, a nagy tánckar és a kibővített mimikai személyzet játszik a darabban. Pető Imre dirigálta a Diótörőt, amelynek díszletterveit ifj. Oláh Gusztáv készítette.

 

Színházi Élet, 1928. január 1.diótörő3