Színházi helyárak, a színházi előadás megtekintésére lefizetett összeg. Az első magyar színtársulatnál aránylag igen alacsony volt a helyár. Az ötvenes években még divatozott az a szokás, hogy a jegyeket meg lehetett váltani természetbeni fizetéssel: tojás, hús, kolbász, liszt, vagy kenyér ellenében. Molnár György feljegyzéseiben olvassuk, hogy 1854-ben Balatonfüreden ez volt a színházi belépti díj: 1 pár húsos csirkéért 2 álló karzati jegyet adtak, fiatal pipe (liba) 2 karzati zártszékkel volt egyenértékű, zsenge rucáért 1 karzati zártszék és 1 karzati állóhely járt, fiatal pulykáért 1 földszinti zártszéket utaltak ki; 1 kis kosár tojásért 3 előadásra 1-1 álló karzati jegy volt érvényes, 1 szopós bárányért 1 hétig lehetett karzati zártszékre menni. 1 szopós malacért két földszinti zártszéket adtak, stb. A helyárakat rendszerint a színtársulat igazgatója, vagy a színház vezetője állapítja meg. Ezek a helyárak a rendes köznapi előadásra érvényesek. Ezeket csak 50%-os, vagy újabban vigalmi-adós utalványokkal mérséklik egyes emberek részére. Nagyobb vendégszerepléseknél a helyárakat azután felemelik, amikor is az előadásokat „felemelt-helyárakkal” hirdetik. A vasárnap, ünnepnapi és némelykor hétköznap délutáni előadásokra „mérsékelt helyárak”-at szabnak meg, míg a gyermek, ifjúsági vagy katona (levente) előadásokra, „rendkívül mérsékelt helyárak”-at szoktak hirdetni. Ismeretes még a „mérsékelten felemelt helyárak” elnevezés is, amelyet kisebb igényű vendégjátékoknál, jótékonycélú vagy éjjeli előadásoknál szoktak hirdetni az igazgatók. A színházi helyárakkal kapcsolatban az u. n. bérleti-rendszer is ismeretes, ami nem más, mint több előadásra, vagy előadássorozatra előre megváltott, rendszerint 25-30%-kal mérsékelt jegyfüzet, vagy belépésre szóló igazolvány.
Régi restanciától szabadult meg az Opera, mikor új szereplőkkel adott új színt a Figaró házassága megkopott együttesének. Kár, hogy a restanciát csak félig intézte el és a vedlett díszleteket nem vetette sutba és nem elevenítette meg a mozarti opera-színpad tündéri képeit. A Mozart-operák kényes közönsége különösen attól a színpadtól venné ezt szívesen, amely a dekoratív művészet ifjúi életerejének, a színpadi képzelet gazdagságának európaszerte páratlan tanúbizonyságát adta az elmúlt években. Mozart, bizony megérdemelne ennyi áldozatkészséget .. .
Sergio Failoni
A fiatal rendező, Nádasdy Kálmán, egy játékos képzelet ötleteivel idézte színpadra a mozarti «opera-buffát». Ez a fiatal rendező tudja, hogy a drámai jellemrajz mozarti tökéletességét a színpadi játék nem a muzsikától függetlenül, hanem a muzsikával együtt fejezi ki. Sok tehetséggel, a mozarti lélekbe belemélyedő képzelettel emelte föl az együttest az ő játékmesteri ötletessége a mozarti ábrázolás szinte eszményi magaslataira. A karmester, Failoni Sergio a mozarti élet-látomás teljességét tudta visszaadni, nagyszerű stílusösztönnel egyesítve az olasz operaszínpad drámai bőségét, pajzán buffonériáit, túláradó játékos kavargását azzal az átszellemültséggel, amely annyira mozarti. Az ő zenekara és az ő énekesei azt a reális életszemléletet fejezték ki, amely a művészi géniusz megfoghatatlan sugallatára föl tud emelkedni az élet fölé, egy transzcendentális álom világba. Failoni és Nádasdy, valamint a nagyszerű szereplők a mozarti költészet kettősségét, a nagy Wolfgang Amadeus lelki Janus-arcát fejezték ki.
A karmestert és a rendezőt segítette az a szerencsés körülmény, hogy operaszínpadunkon itt van még művészete teljességében az eszményi Mozart-énekesnő : Sándor Erzsi. Az ő elragadó Susanne-alakítása a Mozart-éneklés klasszikus formáival szerzett gyönyörűséget nekünk. Az est nagy meglepetése Losonczy György Figarója volt. Ez a nagyszerű külsejű, értékes hangú, páratlan alakítóképességű fiatal baritonista új profilt adott Figarónak. Ez a Figaró nem pajzán barokkfigura, nem ugrifüles bohóca az «opera-buffá»-nak és nem sévresi porcellán-alak, hanem mélyen emberi : a Beaumarchais-i és a mozarti Figaró. Gere Lola féktelen pajzánsága, egészséges humora kiválóan érvényesült Cherubinóban. Osváth Júlia nemcsak egészséges szépségével, hangjának nemes fényével, egyre finomabb kultúrájával, de felfogásának mozarti átszellemültségével is nagyon a szívünkhöz talált.
A Figaró-est mélyen elgondolkoztat bennünket. Az Opera Mozart-előadásaira egész évadban nem lehetett jegyet kapni és a hangversenyek műsorain is egyre sűrűbben szerepelt a nagy Mozart neve. Budapesten egyre fejlődő, egyre gazdagabb Mozart-kultusz virágzik és a gondolkozó ember azt kérdezi önmagától : mi lehet ennek a lelki oka? Sötét és zavaros korszakban élünk, eszmék, világnézetek gomolygó küzdelme ragad bennünket tova, a világ lázas konvulziókban remeg, a gazdasági nyomorúság egyre nagyobb súllyal görnyeszti a vállunkat és a láthatárunk sötét. E boldogtalan korszak emberének menekülő lelke Mozart tündérvilágában keres vigaszt. Akinek nem adatott meg, hogy a maga életét élje szabadon vágyai, álmai, akarata szerint, a mozarti formák között élheti néhány órán át a maga felsőbbrendű életét. Mozart emeli fel őt abba a művészi álomvilágba, ahonnan visszanézve a mindennapi élet nyomorúságaira, azokat nevetségeseknek látja. «A zene prosperoi varázsszigetére», a harmóniák mozarti menedékébe fut a lélek, abba a tükörbe néz bele a csüggedt ember, amelyben együtt tükröződik az élet és az álom. Aki nem talál harmóniát az életben, akinek a hétköznapja csupa diszharmónia, Mozarttól kér vigaszt, tőle, aki az élet legellentétesebb képeit foglalja össze földöntúli harmóniákban. Egy nagy Mozart-magyarázó mondja egy írásában, hogy a mozarti rezignáció az élet feloldhatlan kétségei fölé emelkedik : e kétségek fölött lebeg. A mai ember élete tele van megoldhatatlan kétségekkel, amelyekre végső választ csak Isten ád. Itt a földön járva, e kétségekkel csatázva, e megoldhatatlan problémák hinárjai között vergődve, mily jó egy ideig megpihenni abban a mozarti, rezignációban, amely az élet fölött lebeg és mosolyogva néz le arra.
Az olaszok Marconi révén maguknak követelik azt a világhírt,mely a drótnélküli telegrafálásfeltalálásához fűződik. Ez azonbanmerő tévedés, mert a drótnélkülitelegrafálást egy magyar szinész,a Nemzeti Színház kedvelt komikusa, Benza Károly, találta fela következő módon: Az öreg Benza, aki nagyon takarékos, sőt zsugori ember volt, aSvábhegy Pest felé néző lankájánegy kis házacskát építtetett. Onan járt be mindennap nemcsakaz előadásokra, de még a próbákrais szamárháton. Nagyon pontosvolt az öreg, nem mulasztott volnaegyetlen próbát sem, mert félt aszínházi vésztörvényszék pénzbüntetéseitől. De abban az időben a próbákatcsak reggel írták ki a próbatáblára, tehát mindenkinek be kellettnézni, hogy megtudja, nem lesz-edolga valami próbán. Ilyen esetlegességért persze nagyon bajoslett volna Benza bácsinak mindennap délelőtt is a Svábhegyről aNemzeti Színházig beszamaragolni. Mit tett tehát? Megbeszélte aszínház kellékesével, hogy a legnagyobb titokban, hogy senki másne tudjon erről, egy hosszú póznát dugjon ki a Nemzeti Színháztetején olyankor, ha Benzának bekell jönnie a próbára. Ez volt adrótnélküli távíró. És nagyszerűenbevált, mert a póznát minden időben jól lehetett látni reggelente aSvábhegyről, ahonnan Benza aztán szépen beszamaragolt a Nemzeti Színházhoz. Ez a drótnélküli találmány csak egyszer működött feltalálójának kedve ellenére. Igaz, hogy ebben aszinészhuncutság játszotta a főszerepet. Benza bácsi egyszer csodálatosbőkezűségében svábhegyi nyaralójába meghívta az egész színész-truppot a Nemzeti Színházból.Egyetlen kivétel csak Tóth Somavolt, az ő örökös riválisa és epéskonkurrense. Persze, hogy ez amellőzés fájt Tóth Somának, akiel is tökélte, hogy megbosszuljamagát Benzán. Valahogyan megtudta a Benza megegyezését a kellékessel ama bizonyos rud-kidugásiránt. Nosza, Tóth Soma ehhezfolyamodott, amikor bosszút akartállani. Éppen abban az időbenugyanis, amikor Benza vendégüllátta Tóth Soma kivételével összes kollégáit, kidugta a próbajelző rudat. Ahogy ezt a Benzabácsi kertjében meglátta a házura, elsápad és közli a szinésztársasággal, hogy valamennyiüknekazonnal be kell menniük a színházba próbára, mert úgy látszik,darabváltozás lesz és ehhez rögtönzött próbára lesz szükség. Megvolt zavarva tehát a svábhegyiszinész eszem-iszom. Benza bácsielsőnek sietett le a szamarán aNemzetihez, ahol Tóth Soma vártaés igy szólította meg: — Az úr elfelejtett engem meghívni a cécóra, hát én meghívomegy kis kvarglira a Beleznayba. — Ej, de hiszen próba van! —felelt indulattal Benza és márment is volna föl a színpadra,ahol akkor a többiek is jelen valónak. Tóth Soma azonban csak legyintett: — Fészkes fülemile van, nempróba! — De hiszen a rúd kint van atetőn… — Azt én dugtam ki a kvargli-ozsonna miatt, — felelt egykedvűen Tóth Soma. De mindjárt futásra is vette a dolgot, mert valamennyien meg akarták lazsnakolni…
Nem visel arany láncot, selyem-köpenyt, mint a középkor dalos lovagjai. Mankó van a kezében s rongyos kopott kabát rajta. Nem a napfényes, virágos Provence szülötte, egy magyarországi falucskában ringatták bölcsőjét. — A Józsefváros barátságos, csöndes utcáiban, a Vas-utcában, a Mária-utcában s a köröttük fekvő kis kereszt-utcákban, délutánonkint gyakran nagy mozgalom támad a konyhákban. Szobalányok, szakácsnők úgy örülnek, mintha csak egy egész ezred huszárság vonulna be az udvarra. Nemsokára megnépesül a folyosó fehérnéppel s mindenfelől csak az hallatszik : „Itt a vén koldus ! Jön már az öreg !“ S az udvarból dal hallatszik, egy vontatott mély férfihang éneke, mely még a belső szobák lakóit is kicsalja a folyosóra. Sajátságos el-elcsukló rezgő hang, mintha csak egy múlt századbeli, gyöngyházbillentyüs zongora megereszkedett bélhúrjai szólalnának meg. 0 az újkori trubadúr. Rongyos ősz ember, roskadó lábakkal. Neki is van apródja, mint a régi trubadúroknak, de nem hord szerelmi üzeneteket, mint a régi apródok ; már a legszerelmesebb szakácsnők sem néznek ilyen szempontból a jó öregre. Az „apród“ egy hibásszemü nyurga zsidógyerek, kézen vezetgeti a vén énekest, a ki vak mind a két szemére. Abból a hangból él a vén koldus, a mely még megmaradt számára múlt idők emlékéül, persze egy kis devalvációval: a mit azelőtt aranynyal fizettek, most krajcárral fizetik. A zsidógyerek szedegeti föl a földre hajított rézpénzt, az öreg számlálgatja hányszor koppan az udvar köve, hogy az apród meg ne rövidíthesse vak gazdáját. Azután énekel újra egy dalt, sorra énekli a szerelmes szavú olasz operákat, melyek a régi jó időkben voltak újdonságok. Közbe- közbe elénekel egy népdalt is, de azt már csak az avatatlan közönség kedvéért, minden ambíció nélkül. Mig énekel, arca kiderül, azután ismét elsötétedik és elhallgat, mintha megakasztaná valami keserűség. Szomorú történetet beszélnek az öregről, csak ő nem beszél arról soha. Magyarországban született ő, de Olaszországban született hírneve. Mint egy nagy olasz opera baritonistája kedvence volt a közönségnek, kedvese sok szép signorinának. De ő csak egyet szeretett igazán, egy kis ballerinát, a ki ott táncolt ugyanannak az operának a tánckarában. Olyan szerelem volt ez, a hogy baritonisták nem szoktak szeretni, a mely ritkán fakad a kulisszák mögött. Nagy balletelőadás volt, az opera szünetelt az nap. Egyszerre előadás közben bőszült vészkiáltás tört elő a karzatokról, tiz perc múlva egy láng volt az egész színház. A közönség megmenekült, de az előadók nagy része bennrekedt a láng és füsttengerben. A szerelmes baritonista berohant a hátsó színpadi ajtón, hogy kimentse kedvesét. Nemsokára két élettelen testet hoztak ki: a ballerináét és a baritonistáét. A szép leány teste fekete hústömeg volt már. A férfi magához tért, de a világot nem látta meg többé: kiégett mind a kekszemé. Sok év telt el azóta. A szegény vak ember visszakerült Magyarországra, hogy hogyan, nem tudni, az öreg nem szeret múltjáról beszélni. A híres baritonista meghalt ott a tűzben, lett belőle utcai alak, a kit sokan ismernek a Józsefvárosban, Havas téli napokon, csikorgó hidegben is beállit az udvarokba. Leveszi kalapját, az öreg mindig fedetlen fővel énekel, mintha ezzel akarná megtisztelni a maga énekét, más már úgy sem teszi. A hó sűrű pelyhekben hull alá ritkás ősz hajára, de az öreg azért énekli tovább el-elcsukló hangon : „Sújt az átok, mert szerettelek . . .“
A héten lett nagykorú Erkel „Hunyadi Lászlója, a miért aztán jutalmul 350 forintot kapott bánbánknótában azon érdemeiért, hogy 25 évig kiállta ennél a színháznál, és most sem szökött meg a tenger apró primadonnáktól és primodónoktól.
Erkelt ki ne ismerné?
A sakkisták nagy zenésznek, a zenészek nagy sakkistának tartják. Ő a mi Spontinink, Rossinink, Bellinink, Mozartunk, Gluckunk, Wagnerünk, Weberünk — egy személyben. Ezekből gyűjti a benyomásokat, és üt rájuk pöngő sarkantyút. A magyar zene Múzsájával töltött házaséletének gyümölcsei, három fiú, névszerint: Hunyady Laczi, Dózsa Gyuri, Bánk Bandi; két egész leánya : Sárika és Báthori Erzsi, meg egy lánynak a harmadrésze, kit egészben „Erzsébetének hívnak.
A gonosz külföld igen szép kapellmeistermuzsikának tartja, a mit írt; mi — faute de Liszt — nagyra vagyunk vele, s hogy klasszikusunk is legyen, megtettük őt annak, azonkívül kinevezte őt Radnótfáy — ki tudvalevőleg nagy zeneértő — fökommendásnak abban a muzsikus seregben, mely még nincs ugyan, de meglehet, nem is lesz.
Az öreg maestro legújabban egy operán dolgozik, azon új dalszínház megnyitására, melynek alapköve a Tátra méheben gyanútlanul szundikál. Akkorára tán meg is nőnek a mostani kis príma donnák.
Ebben a nagy munkában úgy elmélyedt, hogy tán nem is tudja, miféle új aquisitiókat nyertek meg az opera számára legújabban. Ha a hír nem fillent (s miért is tenné?) Radnótfáy fölkérte a bölcsödét, engedje át néhány sáshangu növendékét a nemzeti színháznak.
A sakk annyira szenvedélye, hogy a karmesteri pálczikája alatt álló dalárokat is csak amolyan sakkfiguráknak tartja, melyeket ide-oda tehet, és a kóristák fekete serege, élükön az assoluta királynéval, bármily vitézül harczolnak ellene, mégis mindig megnyeri a partit.
-Parisban egy szinésznének nem rég eszébe jutott, bucsuzás nélkül tovább indulni ’s Havre felé sietett, honnan Lissabon felé vala hajózandó. Egy fiatal barátja‘ kisérte. Az igazgató azonban úgy igyekezett, hogy a’ szökevényt még Havre-ban utolérje, ki midőn ott a’ kocsiból kilépett, ő jött legelőször elébe e’ szavakkal: “tenger sokkal zajongobb, kisasszony, mintsem olly jeles tehetséget, mint kegyedé, mellyet annyira becsülök, illy sok veszélyeknek kitétetni engedném; várjon még három hónapig kegyed , mig egyezésünk’ ideje lefoly, addig ideje lesz a’ tengernek lecsöndesülni ’s az alatt kegyed’ helyébe mást kaphatok.“ Mademoiselle egy pillanatot vetett a’ két férfira, kik az igazgatót kisérték ’s csendőrségi tiszteknek látszottak, ’s mondá: „Kegyed igazat mond; az idő sokkal roszabb , mintsem tengerre szálni lehetne. Visszafordulok kegyeddel ’s készen vagyok szolgálatára.“
Amikor Márkus László visszavonta a balerinák férjhezmenési tilalmát, kiderült , hogy négyen már titokban házasságot kötöttek.
Házi ünnepség volt a minap az Operaházban: Gilbert Irént, az operaházi balett felügyelőnőjét ünnepelték, aki huszonöt év óta tagja a színháznak. Idegen azt hinné, hogy a balettfelügyelőnő, aki különben 32 év óta jár az Operaházba, öreg hölgy, holott csak 39 éves, mert már 7 éves korában került az Operaház balettkarába, mint növendék.
Radnai Miklós
Az ünnepségen kiderült a titok, hogy Gilbert Irén asszony. Annál nagyobb volt az operaházi tagok és a balerinák csodálkozása, miután Radnai Miklós, Márkus László igazgató elődje szigorúan megtiltotta, hogy a balerinák férjhez menjenek, és csak két esetben adott pardont: egyszer Szalay Karolának, aki azóta már el is vált, másodszor pedig a balettkar egyik szépének, aki a színház fővilágosítójához ment feleségül.
Beszélgettünk Gilbert Irénnel, aki volt kolléganőiről, a balerinák férjhez menéséről és a táncosnők kötelességeiről ezt mesélte nekünk:
— Márkus László igazgató úr visszavonta a balerinák férjhezmenési tilalmát és így most már én is nyilvánosságra hoztam, hogy én bizony a tilalmi időszakban férjhez mentem Suba Gyulához, az Operaház táncművészéhez. Kétéves házasok vagyunk, de nem mertük senkinek elmondani, mert féltünk, hogy elbocsátanak. Most már elmondhatom azt is, hogy nemcsak én mentem férjhez, de megszegte a tilalmat több balerina is.
Márkus László (középen, Issay Dobrowen és Márk Tivadar társaságában)
Tóth Edit, a tehetséges fiatal táncosnő egy orvoshoz ment feleségül, Kárász Anna balerina az Operaház egyik ügyelőjéhez, Bartos Irént, az Operaház balettkarának tagját pedig egyik karénekesünk vette feleségül. Ők is mind titokban kötöttek házasságot.
— Mi a dolga a balettfelügyelőnek? Bizalmi állás ez. Én öt éve töltöm be. Elődöm Józsa Róza volt. Vigyázni kell a próbákon és az előadásokon arra, hogy a balerinák ne »Halandsázzák« el a lépéseket; ügyelni kell arra, hogy ne késsenek el; megfelelő ruhát vegyenek fel; mindenkinek rendes legyen a balettcipője és csak a táncra figyeljen, ne másra. Aki bűnös, azt irgalmatlanul fel kell írni és a színházi törvényszék ítélkezik fölötte. Nagy fegyelem van az Operaház balettkarában, de ezt igazán csak szigorral lehet elérni. Persze néha én is elnéző vagyok, hiszen én is balerina voltam…
A színházak díszletfestése nem ötletszerűen történik, hanem alapos megbeszélés, tervezés és a szakértők hozzászólása alapján. Az ilyen megbeszélésnél jelen van a szerző, az igazgató, a rendező és a szcenikus.
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A tervező elkészíti — természetesen kicsinyítve — a díszlet modelljét, amely teljesen hasonlít az elkészítendő díszlethez. Az ilyen kis modell alapján tervezik magát a nagy díszletet, ami után megkezdődik a díszlet megfestése, még pedig a következő módon. A műterem padlójára hatalmas vásznat feszítenek ki, hogy annak felülete a festésnél egyenletes maradjon. Ezután enyvezett hegyikréta alapozással kezdik meg a munkát, melynek megszáradása után egy hosszú zsinór segítségével megrajzolják a négyzetmétereket. Ezután jön a tulajdon-képeni festés, aranyozással és figurális változásokkal befejezve. Ha az egész munka megszárad, a megfelelő részeket kivágják.
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
Utána megkezdődik az asztalosok munkája, akik a vásznakat »felrámázzák«, azaz lécekre kifeszítik. Ez az eljárás magára a kulisszákra vonatkozik. A következő munka kiterjed az u. n. lógó díszletekre, úgymint egész ív, fél ív, háttér, hátfal, mennyezet, soffita stb. Mindezek felső és alsó lécezést kapnak és azokat felsodorva szokták beraktározni. A horizont megfestése nagy gondot igényel, mert ez egybefoglalja a színpad teljes látókörét és szükség esetén, hogy a panoráma artisztikusabb legyen, két oldalt pótló toldalékot kap. Transzparenseket is szoktak alkalmazni a színpadokon, melyek elkészítési módja abban áll, hogy a vászon egyes részeit a díszlettervező utasítása alapján kivágják és helyébe siffónt toldanak, ezt amilin festékkel befestik, feltéve, ha azon a helyen például ablaknak kell lennie, vagy esetleg tüzet kell rögtönözni, továbbá ha vízhullámzást akarnak bemutatni, stb. Előfordul az is, hogy a jelenés sötétedést, illetve alkonyodást kíván, ekkor a transzparens szintén kitünően felel meg rendeltetésének. Az erdőívek kivágásához még az a processzus is járul, hogy hátul u. n. cérnahálókat varrnak rá (gazé), melyek az ágakat és leveleket takarják. Ha pedig »levegő«-díszletről van szó, akkor sűrítést alkalmaznak, borsótüll és organtin felvarrá- saval. Ilyen módon, midőn már elkészültek a díszletek, azoknak hátfalára felírják, hogy melyik oldalon kell azokat használni. A színpadnak három része van ugyanis, jobb, bal és középső oldala, A M. Kir. Operaházban a jobb oldalt V. 0. jelzéssel jelzik, ez a városi oldal, L. 0. jelzés pedig azt jelenti, hogy az illető díszletet a bal oldalra (ligeti oldal) helyezik el.
írta: SÁNDOR ERZSI cs. és kir. kamaraénekesnő,a m. kir. Operaház koloratúrprimadonnája
Azt kérdezi tőlem szerkesztő Uram: mikor kell visszavonulni egy koloratura- énekesnőnek? Hevenyében (igen kedves vendégeim vannak) ez a válaszom: Ismerd meg magadat. Nagy ősi törvény. Nem a legkönnyebb feladat. De ha valakit nem mámorosított meg a mérhetetlen pénzvágy s nem vak rabszolgája a hiúságának, akkor a magábaszállás csendes óráiban igenis, ítéletet tud mondani önmaga felett. Elsőbben is kérdezze meg a tükrét. Asszonynál tán ez a legnehezebb. Igaz, a színpadi szépségkellékek sok mindent kijavítgatnak. De ha bekövetkezett, a termet elalaktalanodik — ez a vég kezdete. íme Tetrazini. Hangja, ha nem is régi fényében, de szépségesen csengett. Magassága bátor, biztos. És megöli — ép a veszedelmes Traviatában — az elalaktalanodás. Wiltné esete ellentmond szavaimnak. De azt hallom, más, naivabb idők, lelkesebb idők voltak akkor. Mindennél fontosabb azonban a hang! Ha az énekesnő — főleg a „soprano leggiere” — érzi, hogy fáradság az ének, ha óvatosak a futamok, a staccatok, ha hallja — mert hallja — a hangja csengésének hanyatlását, színehagyását, amikor csak kultúrával kendőzi a hiányokat: akkor itt a visszavonulás ideje. De meg kell, hogy érezze a közönségen is. Elmaradnak az őszinte, nyiltszíni tapsok, elmarad az a drága halálos csend, amivel hallgatják egy-egy áriáját. Ekkor gondolkodóba kell esnie, nem érkezett-e el a Te órád? De igazában az a boldog, szépséges visszavonulás, amikor az énekesnő művészetének teljes érintetlenségében válhat meg a színpadtól. És mehet emlékei mozarti harmóniájával a szabad élet felé. Mert addig rabszolga. A művészet rabszolgája. Egy azonban teljesen komolytalan dolog: korhatárhoz kötni a visszavonulást. Akár egy adótisztnél. Elmondok egy kedves történetet. A nagy Lehmann Lilinek nyáron át Salzburgban énekiskolája volt. Egy alkalommal a tanterem ajtaja előtt egész tömeg ember hallgatódzott lélegzetvisszafojtva. Mindig többen és többen. Csodás énekszó hangzott a tanteremből. „Ki ez az új énekesnő?”, kérdezte az egyik. „Micsoda mozarti kultúra! Micsoda frazírozás!“ mondta a másik. „Milyen szép, meleg kifejezőhang“, áradozott a harmadik. És így tovább. Nyílik az ajtó. A terem közepén ott áll a Mesternő fehér hajkoronájával, fenséges öregségében. Előénekelte a tanítványainak Fiordaligi nagy, nehéz áriáját a „Cosi fan tutte“-ból. Közel a hetven évhez!
GloriosoAndanteLargoUn poco allegrettoTempo valseModeratoAndantino! Andantino!!Prestissiomo-Prestissimo-VarrambaA la marciaUn poco graziosoVivace-Vivace-Giusto -Vivace!Marcia funebre