Színházi helyárak

FürediszínSzínházi helyárak, a színházi előadás megtekintésére lefizetett összeg. Az első magyar színtársulatnál aránylag igen alacsony volt a helyár. Az ötvenes évek­ben még divatozott az a szokás, hogy a jegyeket meg lehetett váltani természet­beni fizetéssel: tojás, hús, kolbász, liszt, vagy kenyér ellenében. Molnár György feljegyzéseiben olvassuk, hogy 1854-ben Balatonfüreden ez volt a színházi belépti díj: 1 pár húsos csirkéért 2 álló kar­zati jegyet adtak, fiatal pipe (liba) 2 karzati zártszékkel volt egyenértékű, zsenge rucáért 1 karzati zártszék és 1 karzati állóhely járt, fiatal pulykáért 1 földszinti zártszéket utaltak ki; 1 kis kosár tojásért 3 előadásra 1-1 álló kar­zati jegy volt érvényes, 1 szopós bárány­ért 1 hétig lehetett karzati zártszékre menni. 1 szopós malacért két földszinti zártszéket adtak, stb. A helyárakat rend­szerint a színtársulat igazgatója, vagy a színház vezetője állapítja meg. Ezek a helyárak a rendes köznapi előadásra érvényesek. Ezeket csak 50%-os, vagy újabban vigalmi-adós utalványokkal mérséklik egyes emberek részére. Na­gyobb vendégszerepléseknél a helyára­kat azután felemelik, amikor is az elő­adásokat „felemelt-helyárakkal” hirde­tik. A vasárnap, ünnepnapi és némely­kor hétköznap délutáni előadásokra „mérsékelt helyárak”-at szabnak meg, míg a gyermek, ifjúsági vagy katona (levente) előadásokra, „rendkívül mér­sékelt helyárak”-at szoktak hirdetni. Is­meretes még a „mérsékelten felemelt helyárak” elnevezés is, amelyet kisebb igényű vendégjátékoknál, jótékonycélú vagy éjjeli előadásoknál szoktak hirdet­ni az igazgatók. A színházi helyárakkal kapcsolatban az u. n. bérleti-rendszer is ismeretes, ami nem más, mint több előadásra, vagy előadássorozatra előre megváltott, rendszerint 25-30%-kal mér­sékelt jegyfüzet, vagy belépésre szóló igazolvány.

 

Magyar Színművészeti Lexikon, 1931

A VIGASZTALÓ MOZART

Nádasdy Kálmán
Nádasdy Kálmán

Régi restanciától szabadult meg az Opera, mikor új szereplőkkel adott új színt a Figaró házassága megkopott együttesének. Kár, hogy a restanciát csak félig intézte el és a vedlett díszleteket nem vetette sutba és nem elevenítette meg a mozarti opera-színpad tündéri képeit. A Mozart-operák kényes közönsége külö­nösen attól a színpadtól venné ezt szívesen, amely a dekoratív művészet ifjúi élet­erejének, a színpadi képzelet gazdagságának európaszerte páratlan tanúbizony­ságát adta az elmúlt években. Mozart, bizony megérdemelne ennyi áldozatkészsé­get .. .

Sergio Failoni
Sergio Failoni

A fiatal rendező, Nádasdy Kálmán, egy játékos képzelet ötleteivel idézte színpadra a mozarti «opera-buffát». Ez a fiatal rendező tudja, hogy a drámai jellem­rajz mozarti tökéletességét a színpadi játék nem a muzsikától függetlenül, hanem a muzsikával együtt fejezi ki. Sok tehetséggel, a mozarti lélekbe belemélyedő kép­zelettel emelte föl az együttest az ő játékmesteri ötletessége a mozarti ábrázolás szinte eszményi magaslataira. A karmester, Failoni Sergio a mozarti élet-látomás teljességét tudta visszaadni, nagyszerű stílusösztönnel egyesítve az olasz opera­színpad drámai bőségét, pajzán buffonériáit, túláradó játékos kavargását azzal az átszellemültséggel, amely annyira mozarti. Az ő zenekara és az ő énekesei azt a reális életszemléletet fejezték ki, amely a művészi géniusz megfoghatatlan sugal­latára föl tud emelkedni az élet fölé, egy transzcendentális álom világba. Failoni és Nádasdy, valamint a nagyszerű szereplők a mozarti költészet kettősségét, a nagy Wolfgang Amadeus lelki Janus-arcát fejezték ki.

FigaroA karmestert és a rendezőt segítette az a szerencsés körülmény, hogy opera­színpadunkon itt van még művészete teljességében az eszményi Mozart-énekesnő : Sándor Erzsi. Az ő elragadó Susanne-alakítása a Mozart-éneklés klasszikus formái­val szerzett gyönyörűséget nekünk. Az est nagy meglepetése Losonczy György Figarója volt. Ez a nagyszerű külsejű, értékes hangú, páratlan alakítóképességű fiatal baritonista új profilt adott Figarónak. Ez a Figaró nem pajzán barokk­figura, nem ugrifüles bohóca az «opera-buffá»-nak és nem sévresi porcellán-alak, hanem mélyen emberi : a Beaumarchais-i és a mozarti Figaró. Gere Lola féktelen pajzánsága, egészséges humora kiválóan érvényesült Cherubinóban. Osváth Júlia nemcsak egészséges szépségével, hangjának nemes fényével, egyre finomabb kul­túrájával, de felfogásának mozarti átszellemültségével is nagyon a szívünkhöz talált.

A Figaró-est mélyen elgondolkoztat bennünket. Az Opera Mozart-előadásaira egész évadban nem lehetett jegyet kapni és a hangversenyek műsorain is egyre sűrűbben szerepelt a nagy Mozart neve. Budapesten egyre fejlődő, egyre gazda­gabb Mozart-kultusz virágzik és a gondolkozó ember azt kérdezi önmagától : mi lehet ennek a lelki oka? Sötét és zavaros korszakban élünk, eszmék, világnézetek gomolygó küzdelme ragad bennünket tova, a világ lázas konvulziókban remeg, a gazdasági nyomorúság egyre nagyobb súllyal görnyeszti a vállunkat és a lát­határunk sötét. E boldogtalan korszak emberének menekülő lelke Mozart tündér­világában keres vigaszt. Akinek nem adatott meg, hogy a maga életét élje szabadon vágyai, álmai, akarata szerint, a mozarti formák között élheti néhány órán át a maga felsőbbrendű életét. Mozart emeli fel őt abba a művészi álomvilágba, ahon­nan visszanézve a mindennapi élet nyomorúságaira, azokat nevetségeseknek látja. «A zene prosperoi varázsszigetére», a harmóniák mozarti menedékébe fut a lélek, abba a tükörbe néz bele a csüggedt ember, amelyben együtt tükröződik az élet és az álom. Aki nem talál harmóniát az életben, akinek a hétköznapja csupa disz­harmónia, Mozarttól kér vigaszt, tőle, aki az élet legellentétesebb képeit foglalja össze földöntúli harmóniákban. Egy nagy Mozart-magyarázó mondja egy írásá­ban, hogy a mozarti rezignáció az élet feloldhatlan kétségei fölé emelkedik : e két­ségek fölött lebeg. A mai ember élete tele van megoldhatatlan kétségekkel, amelyekre végső választ csak Isten ád. Itt a földön járva, e kétségekkel csatázva, e megold­hatatlan problémák hinárjai között vergődve, mily jó egy ideig megpihenni abban a mozarti, rezignációban, amely az élet fölött lebeg és mosolyogva néz le arra.

Balassa Imre, Katólikus Szemle 1937. május

Nádasdy KálmánLosonczy GyörgySergio Failoni

Az első magyar drótnélküli táviró

Than László rajza
Than László rajza

Az olaszok Marconi révén maguknak követelik azt a világhírt, mely a drótnélküli telegrafálás feltalálásához fűződik. Ez azonban merő tévedés, mert a drótnélküli telegrafálást egy magyar szinész, a Nemzeti Színház kedvelt komikusa, Benza Károly, találta fel a következő módon:
Az öreg Benza, aki nagyon takarékos, sőt zsugori ember volt, a Svábhegy Pest felé néző lankáján egy kis házacskát építtetett. Onan járt be mindennap nemcsak az előadásokra, de még a próbákra is szamárháton. Nagyon pontos volt az öreg, nem mulasztott volna egyetlen próbát sem, mert félt a színházi vésztörvényszék pénzbüntetéseitől. De abban az időben a próbákat csak reggel írták ki a próbatáblára, tehát mindenkinek be kellett nézni, hogy megtudja, nem lesz-e dolga valami próbán. Ilyen esetlegességért persze nagyon bajos lett volna Benza bácsinak mindennap délelőtt is a Svábhegyről a Nemzeti Színházig beszamaragolni. Mit tett tehát? Megbeszélte a színház kellékesével, hogy a legnagyobb titokban, hogy senki más ne tudjon erről, egy hosszú póznát dugjon ki a Nemzeti Színház tetején olyankor, ha Benzának be kell jönnie a próbára. Ez volt a drótnélküli távíró. És nagyszerűen bevált, mert a póznát minden időben jól lehetett látni reggelente a Svábhegyről, ahonnan Benza aztán szépen beszamaragolt a Nemzeti Színházhoz.
Ez a drótnélküli találmány csak egyszer működött feltalálójának
kedve ellenére. Igaz, hogy ebben a szinészhuncutság játszotta a főszerepet.
Benza bácsi egyszer csodálatos bőkezűségében svábhegyi nyaralójába meghívta az egész színész-truppot a Nemzeti Színházból. Egyetlen kivétel csak Tóth Soma volt, az ő örökös riválisa és epés konkurrense. Persze, hogy ez a mellőzés fájt Tóth Somának, aki el is tökélte, hogy megbosszulja magát Benzán. Valahogyan megtudta a Benza megegyezését a kellékessel ama bizonyos rud-kidugás iránt. Nosza, Tóth Soma ehhez folyamodott, amikor bosszút akart állani. Éppen abban az időben ugyanis, amikor Benza vendégül látta Tóth Soma kivételével összes kollégáit, kidugta a próbajelző rudat. Ahogy ezt a Benza bácsi kertjében meglátta a ház ura, elsápad és közli a szinésztársasággal, hogy valamennyiüknek azonnal be kell menniük a színházba próbára, mert úgy látszik, darabváltozás lesz és ehhez rögtönzött próbára lesz szükség. Meg volt zavarva tehát a svábhegyi szinész eszem-iszom. Benza bácsi elsőnek sietett le a szamarán a Nemzetihez, ahol Tóth Soma várta és igy szólította meg:
— Az úr elfelejtett engem meghívni a cécóra, hát én meghívom egy kis kvarglira a Beleznayba.
— Ej, de hiszen próba van! — felelt indulattal Benza és már ment is volna föl a színpadra, ahol akkor a többiek is jelen valónak.
Tóth Soma azonban csak legyintett:
— Fészkes fülemile van, nem próba!
— De hiszen a rúd kint van a tetőn…
— Azt én dugtam ki a kvargli-ozsonna miatt, — felelt egykedvűen Tóth Soma. De mindjárt futásra is vette a dolgot, mert valamennyien meg akarták lazsnakolni…

Friss Újság, 1928 szeptember 28.

Egy újkori trubadúr

bérházNem visel arany láncot,  selyem-köpenyt, mint a középkor  dalos  lovagjai. Mankó  van a kezében  s rongyos kopott kabát rajta.  Nem a napfényes, virágos  Provence szülötte,  egy magyarországi  falucskában ringatták bölcsőjét. — A Józsefváros  barátságos,  csöndes utcáiban, a Vas-utcában, a Mária-utcában  s  a köröttük fekvő kis kereszt-utcákban,  délutánonkint  gyakran nagy mozgalom támad a konyhákban.  Szobalányok, szakácsnők úgy örülnek, mintha  csak egy egész  ezred huszárság vonulna  be  az udvarra.  Nemsokára megnépesül a  folyosó  fehérnéppel  s  mindenfelől csak az hallatszik :  „Itt a vén koldus !  Jön már az öreg !“  S  az udvarból dal hallatszik,  egy  vontatott mély férfihang éneke, mely még  a  belső szobák lakóit is kicsalja a  folyosóra.  Sajátságos  el-elcsukló rezgő  hang,  mintha  csak  egy  múlt  századbeli, gyöngyházbillentyüs zongora megereszkedett bélhúrjai szólalnának meg. 0  az újkori trubadúr. Rongyos ősz ember, roskadó lábakkal.  Neki  is van apródja, mint a régi trubadúroknak,  de nem  hord  szerelmi üzeneteket, mint a régi apródok ;  már  a legszerelmesebb szakácsnők sem néznek ilyen szempontból a jó öregre. Az  „apród“  egy  hibásszemü  nyurga zsidógyerek, kézen vezetgeti a vén  énekest,  a ki vak mind a két  szemére.  Abból  a  hangból  él a vén koldus,  a mely  még  megmaradt számára múlt idők emlékéül,  persze egy  kis  devalvációval:  a mit azelőtt   aranynyal   fizettek,   most  krajcárral  fizetik.   A   zsidógyerek   szedegeti   föl   a   földre hajított  rézpénzt,  az öreg  számlálgatja  hányszor koppan az udvar köve, hogy az apród meg ne rövidíthesse vak gazdáját. Azután énekel újra egy dalt, sorra énekli a  szerelmes szavú olasz operákat, melyek a régi jó időkben voltak  újdonságok.  Közbe- közbe  elénekel egy népdalt is, de azt  már  csak az avatatlan közönség kedvéért, minden  ambíció  nélkül. Mig énekel, arca kiderül, azután  ismét  elsötétedik és elhallgat,  mintha megakasztaná valami keserűség.  Szomorú történetet  beszélnek  az  öregről, csak ő nem  beszél  arról  soha.  Magyarországban született ő,  de  Olaszországban  született  hírneve. Mint egy nagy olasz opera  baritonistája  kedvence volt a közönségnek, kedvese sok szép signorinának. De ő csak egyet szeretett igazán, egy  kis  ballerinát,  a ki ott táncolt  ugyanannak  az  operának  a tánckarában. Olyan szerelem volt ez,  a  hogy baritonisták nem  szoktak szeretni,  a mely ritkán fakad a kulisszák  mögött.  Nagy  balletelőadás  volt, az opera szünetelt az nap. Egyszerre  előadás  közben bőszült vészkiáltás tört  elő  a  karzatokról, tiz perc múlva egy láng volt az  egész  színház.  A közönség megmenekült, de az előadók nagy része  bennrekedt a láng és  füsttengerben.  A  szerelmes  baritonista berohant a hátsó  színpadi  ajtón,  hogy  kimentse kedvesét. Nemsokára két élettelen testet hoztak ki: a ballerináét  és a baritonistáét. A szép leány teste fekete hústömeg  volt már. A férfi magához tért, de a világot nem látta meg többé: kiégett  mind a kekszemé. Sok év telt el azóta.  A szegény vak ember visszakerült  Magyarországra,  hogy  hogyan,  nem tudni, az öreg nem szeret múltjáról beszélni.  A híres baritonista meghalt ott a tűzben,  lett belőle utcai alak, a kit sokan  ismernek  a  Józsefvárosban, Havas téli napokon, csikorgó hidegben  is beállit az udvarokba. Leveszi kalapját, az öreg  mindig fedetlen fővel énekel, mintha  ezzel  akarná megtisztelni a maga énekét, más már úgy sem teszi.  A hó sűrű pelyhekben hull alá ritkás ősz hajára, de  az  öreg azért énekli tovább  el-elcsukló  hangon :  „Sújt  az átok, mert szerettelek .  . .“

 

Budapesti Hírlap, 1886.október 26.

XLVIII. Erkel Ferencz

erkelferenc A héten lett nagykorú Erkel „Hunyadi Lász­lója, a miért aztán jutalmul 350 forintot kapott bánbánknótában azon érdemeiért, hogy 25 évig kiállta ennél a színháznál, és most sem szökött meg a tenger apró primadonnáktól és primodónoktól.

Erkelt ki ne ismerné?

A sakkisták nagy zenésznek, a zenészek nagy sakkistának tartják. Ő a mi Spontinink, Rossinink, Bellinink, Mo­zartunk, Gluckunk, Wagnerünk, Weberünk — egy személyben. Ezekből gyűjti a benyomásokat, és üt rájuk pöngő sarkantyút. A magyar zene Múzsájá­val töltött házaséletének gyümölcsei, három fiú, névszerint: Hunyady Laczi, Dózsa Gyuri, Bánk Bandi; két egész leánya : Sárika és Báthori Erzsi, meg egy lánynak a harmadrésze, kit egészben „Erzsébetének hívnak.

A gonosz külföld igen szép kapellmeistermuzsikának tartja, a mit írt; mi — faute de Liszt — nagyra vagyunk vele, s hogy klasszikusunk is le­gyen, megtettük őt annak, azonkívül kinevezte őt Radnótfáy — ki tudvalevőleg nagy zeneértő — fökommendásnak abban a muzsikus seregben, mely még nincs ugyan, de meglehet, nem is lesz.

Az öreg maestro legújabban egy operán dol­gozik, azon új dalszínház megnyitására, melynek alapköve a Tátra méheben gyanútlanul szundikál. Akkorára tán meg is nőnek a mostani kis príma donnák.

Ebben a nagy munkában úgy elmélyedt, hogy tán nem is tudja, miféle új aquisitiókat nyertek meg az opera számára legújabban. Ha a hír nem fillent (s miért is tenné?) Radnótfáy fölkérte a böl­csödét, engedje át néhány sáshangu növendékét a nemzeti színháznak.

A sakk annyira szenvedélye, hogy a karmes­teri pálczikája alatt álló dalárokat is csak amolyan sakkfiguráknak tartja, melyeket ide-oda tehet, és a kóristák fekete serege, élükön az assoluta királyné­val, bármily vitézül harczolnak ellene, mégis mindig megnyeri a partit.

Borsszem Jankó, 1869. február 7.

A szökevény szinészné.

-Parisban egy szinésznének nem rég eszébe jutott, bucsuzás nélkül tovább indulni ’s Havre felé sietett, honnan Lissabon felé vala hajózandó. Egy fiatal barátja‘ kisérte. Az igazgató azonban úgy igyekezett, hogy a’ szökevényt még Havre-ban utolérje, ki midőn ott a’ kocsiból kilépett, ő jött legelőször elébe e’ szavakkal: “tenger sokkal zajongobb,  kisasszony, mintsem olly jeles tehetséget, mint kegyedé, mellyet annyira becsülök, illy sok veszélyeknek kitétetni engedném; várjon még három hónapig kegyed , mig egyezésünk’ ideje lefoly, addig ideje lesz a’ tengernek lecsöndesülni ’s az alatt kegyed’ helyébe mást kaphatok.“ Mademoiselle egy pillanatot vetett a’ két férfira, kik az igazgatót kisérték ’s csendőrségi tiszteknek látszottak, ’s mondá: „Kegyed igazat mond; az idő sokkal roszabb , mintsem tengerre szálni lehetne. Visszafordulok kegyeddel ’s készen vagyok szolgálatára.“

Rajzolatok, 1835 szeptember 5.

Férjhezmenési tilalom vége

Amikor Márkus László visszavonta a balerinák férjhezmenési tilalmát, kiderült , hogy négyen már titokban házasságot kötöttek.

Házi ünnepség volt a minap az Operaházban: Gilbert Irént, az operaházi balett felügyelőnőjét ünnepelték, aki huszonöt év óta tagja a színháznak.  Idegen azt hinné, hogy a balettfelügyelőnő, aki különben 32 év óta jár az Operaházba, öreg hölgy, holott csak 39 éves, mert már 7 éves korában került az Operaház balettkarába, mint növendék.

Radnai Miklós
Radnai Miklós

Az ünnepségen kiderült a titok, hogy Gilbert Irén asszony.  Annál nagyobb volt az operaházi tagok és a balerinák csodálkozása, miután Radnai Miklós, Márkus László igazgató elődje szigorúan megtiltotta, hogy a balerinák férjhez menjenek, és csak két esetben adott pardont: egyszer Szalay Karolának, aki azóta már el is vált, másodszor pedig a balettkar egyik szépének, aki a színház fővilágosítójához ment feleségül.
Beszélgettünk Gilbert Irénnel, aki volt kolléganőiről, a balerinák férjhez menéséről és a táncosnők kötelességeiről ezt mesélte nekünk:
— Márkus László igazgató úr visszavonta a balerinák férjhezmenési tilalmát és így most már én is nyilvánosságra hoztam, hogy én bizony a tilalmi időszakban férjhez mentem Suba Gyulához, az Operaház táncművészéhez. Kétéves házasok vagyunk, de nem mertük senkinek elmondani, mert féltünk, hogy elbocsátanak. Most már elmondhatom azt is, hogy nemcsak én mentem férjhez, de megszegte a tilalmat több balerina is.

Márkus László (Issay Dobrowen és Márk Tivadar társaságában)
Márkus László (középen, Issay Dobrowen és Márk Tivadar társaságában)

Tóth Edit, a tehetséges fiatal táncosnő egy orvoshoz ment feleségül, Kárász Anna balerina az Operaház egyik ügyelőjéhez, Bartos Irént, az Operaház balettkarának tagját pedig egyik karénekesünk vette feleségül.  Ők is mind titokban kötöttek házasságot.

— Mi a dolga a balettfelügyelőnek? Bizalmi állás ez. Én öt éve töltöm be.  Elődöm Józsa Róza volt.  Vigyázni kell a próbákon és az előadásokon arra, hogy a balerinák ne »Halandsázzák« el a lépéseket; ügyelni kell arra, hogy ne késsenek el; megfelelő ruhát vegyenek fel; mindenkinek rendes legyen a balettcipője és csak a táncra figyeljen, ne másra. Aki bűnös, azt irgalmatlanul fel kell írni és a színházi törvényszék ítélkezik fölötte. Nagy fegyelem van az Operaház balettkarában, de ezt igazán csak szigorral lehet elérni.  Persze néha én is elnéző vagyok, hiszen én is balerina voltam…

 

Az Est, 1937. január 9.

Díszletfestés

A színházak díszletfestése nem ötletszerűen történik, hanem alapos megbeszélés, tervezés és a szakértők hozzászólása alapján. Az ilyen megbeszélésnél jelen van a szerző, az igazgató, a rendező és a szcenikus.

A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme

A tervező elkészíti — természetesen kicsinyítve — a díszlet modelljét, amely teljesen hasonlít az el­készítendő díszlethez. Az ilyen kis mo­dell alapján tervezik magát a nagy dísz­letet, ami után megkezdődik a díszlet meg­festése, még pedig a következő módon. A műterem padlójára hatalmas vásznat fe­szítenek ki, hogy annak felülete a festés­nél egyenletes maradjon. Ezután enyvezett hegyikréta alapozással kezdik meg a mun­kát, melynek megszáradása után egy hosszú zsinór segítségével megrajzolják a négyzetmétereket. Ezután jön a tulajdon-képeni festés, aranyozással és figurális vál­tozásokkal befejezve. Ha az egész munka megszárad, a megfelelő részeket kivágják.

A M. Kir. Operaház díszletfestő terme
A M. Kir. Operaház díszletfestő terme

Utána megkezdődik az asztalosok munkája, akik a vásznakat »felrámázzák«, azaz lé­cekre kifeszítik. Ez az eljárás magára a kulisszákra vonatkozik. A következő munka kiterjed az u. n. lógó díszletekre, úgy­mint egész ív, fél ív, háttér, hátfal, mennyezet, soffita stb. Mindezek felső és alsó lécezést kapnak és azokat felsodorva szokták beraktározni. A horizont megfestése nagy gondot igényel, mert ez egybefog­lalja a színpad teljes látókörét és szükség esetén, hogy a panoráma artisztikusabb legyen, két oldalt pótló toldalékot kap. Transzparenseket is szoktak alkalmazni a színpadokon, melyek elkészítési módja ab­ban áll, hogy a vászon egyes részeit a díszlettervező utasítása alapján kivágják és helyébe siffónt toldanak, ezt amilin fes­tékkel befestik, feltéve, ha azon a helyen például ablaknak kell lennie, vagy eset­leg tüzet kell rögtönözni, továbbá ha víz­hullámzást akarnak bemutatni, stb.  Elő­fordul az is, hogy a jelenés sötétedést, illetve alkonyodást kíván, ekkor a transz­parens szintén kitünően felel meg rendel­tetésének. Az erdőívek kivágásához még az a processzus is járul, hogy hátul u. n. cérnahálókat varrnak rá (gazé), melyek az ágakat és leveleket takarják. Ha pedig »levegő«-díszletről van szó, akkor sűrítést alkalmaznak, borsótüll és organtin felvarrá- saval. Ilyen módon, midőn már elkészültek a díszletek, azoknak hátfalára felírják, hogy melyik oldalon kell azokat használni. A színpadnak három része van ugyanis, jobb, bal és középső oldala, A M. Kir. Operaházban a jobb oldalt V. 0. jelzés­sel jelzik, ez a városi oldal, L. 0. jelzés pedig azt jelenti, hogy az illető díszletet a bal oldalra (ligeti oldal) helyezik el.

Schwarzer Géza, Művészeti Lexikon 1931.

Mikor kell visszavonulni egy koloratúr-énekesnőnek?


SándorErzsiírta:
SÁNDOR ERZSI
cs. és kir. kamaraénekesnő, a m. kir. Operaház koloratúrprimadonnája


 Azt kérdezi tőlem szerkesztő Uram: mikor kell visszavonulni egy koloratura- énekesnőnek? Hevenyében (igen kedves vendégeim vannak) ez a válaszom:
 Ismerd meg magadat. Nagy ősi törvény. Nem a legkönnyebb feladat. De ha valakit nem mámorosított meg a mérhetetlen pénzvágy s nem vak rabszolgája a hiúságának, akkor a magábaszállás csendes óráiban igenis, ítéletet tud mondani önmaga felett.
 Elsőbben is kérdezze meg a tükrét. Asszonynál tán ez a legnehezebb. Igaz, a színpadi szépségkellékek sok mindent kijavítgatnak. De ha bekövetkezett, a termet elalaktalanodik — ez a vég kezdete.
íme Tetrazini. Hangja, ha nem is régi fényében, de szépségesen csengett. Magassága bátor, biztos. És megöli — ép a veszedelmes Traviatában — az elalaktalanodás. Wiltné esete ellentmond szavaimnak. De azt hallom, más, naivabb idők, lelkesebb idők voltak akkor.
 Mindennél fontosabb azonban a hang!
Ha az énekesnő — főleg a „soprano leggiere” — érzi, hogy fáradság az ének, ha óvatosak a futamok, a staccatok, ha hallja — mert hallja — a hangja csengésének hanyatlását, színehagyását, amikor csak kultúrával kendőzi a hiányokat: akkor itt a visszavonulás ideje.
De meg kell, hogy érezze a közönségen is. Elmaradnak az őszinte, nyiltszíni tapsok, elmarad az a drága halálos csend, amivel hallgatják egy-egy áriáját. Ekkor gondolkodóba kell esnie, nem érkezett-e el a Te órád?
 De igazában az a boldog, szépséges visszavonulás, amikor az énekesnő művészetének teljes érintetlenségében válhat meg a színpadtól. És mehet emlékei mozarti harmóniájával a szabad élet felé. Mert addig rabszolga. A művészet rabszolgája.
 Egy azonban teljesen komolytalan dolog: korhatárhoz kötni a visszavonulást. Akár egy adótisztnél. Elmondok egy kedves történetet.
A nagy Lehmann Lilinek nyáron át Salzburgban énekiskolája volt. Egy alkalommal a tanterem ajtaja előtt egész tömeg ember hallgatódzott lélegzetvisszafojtva. Mindig többen és többen. Csodás énekszó hangzott a tanteremből. „Ki ez az új énekesnő?”, kérdezte az egyik. „Micsoda mozarti kultúra! Micsoda frazírozás!“ mondta a másik. „Milyen szép, meleg kifejezőhang“, áradozott a harmadik. És így tovább. Nyílik az ajtó. A terem közepén ott áll a Mesternő fehér hajkoronájával, fenséges öregségében. Előénekelte a tanítványainak Fiordaligi nagy, nehéz áriáját a „Cosi fan tutte“-ból.
Közel a hetven évhez!

Borsszem Jankó, 1930 március 9.

 

Sándor Erzsi